A Carte Postale, a képeslapok divatja úgy másfélszáz éves, és alighanem épp mostanság van kiveszőben. Az ósdi, gyűrődős és lomha levelezőlapokat fölváltják az azonnal szétküldhető digitális képek és internetes üzenetek. A 19. század vége felé megjelenő ős-képeslapok szuvenírként árusított fényképek voltak, amelyeket egzotikus utazásokon lehetett beszerezni a környék látnivalóiról, majd saját kezűleg hazaszállítani a bőröndben, és otthon az ismerősöknek mutogatni; mindenesetre jóval olcsóbbak és könnyebben előállíthatók voltak, mint a korábban divatos grafikák és rézkarcok. A Grand Tour résztvevői, a közel-keleti utazók és ismerőseik így tehát sokat köszönhetnek a Bonfils-családnak, akik végigfényképezték a Levante látnivalóit Athéntől a Nílusig, és Bejrútban kis stúdiót nyitottak az érdeklődők számára.
Különös família lehetett az övék: úgy tudni, rokonságban álltak az Etiópia egyesítésén munkálkodó II. Teodor abesszín császárral, és szegről-végről leszármazottjuk a legendás színész, Peter Ustinov. Szenvedélyesen fényképezett az egész család: az apa, Félix, felesége, Lydia, és fiuk, Adrien is, mégpedig nem is csak a nagy látványosságokat, hanem mindent, ami az útjukba került. Bazári mutatványost páviánnal, csacsival és csörgődobbal. Elfátyolozott arcú szépségeket. Beduin muzsikusokat. És persze épületeket: a baalbeki nagy templomot, ahogy Csontváry látta; a Szfinxet, amit még félig elborít a sivatagi homok; a Siratófalat, amikor még szabadon a közelébe mehetett akárki.
A legbájosabb kép mégis az egyszeri múmiaárusé. Valami fal tövében üldögél, és mint minden rendes kofának, neki is ott van kipakolva a portékája: három viseltes múmia, különböző kiszerelésben. Kettő a falnak döntve, egy díszcsomagolásban a földön hever. A déli verőfényben az árus láthatóan elbóbiskolt. Fejét a tenyerébe támasztja, szája ernyedten kinyílik. Igazság szerint az embernek kétszer is meg kell néznie a képet, hogy teljes biztonsággal rámutathasson, melyik az eladó, és melyik az áru – a férfi ugyanolyan öltözéket visel, mint a jutányos áron kínált megboldogultak. Még a fejtartásuk is egyezik, mintha gazdát és árukészletet egyaránt elbágyasztott volna a trópusi napsütés. Lehet, hogy az egyik kissé kókadtabb, mint a másik; de hogy néhány ezredévre rúg köztük a korkülönbség, azt senki meg nem mondaná.
Ha ma valaki az utcán árulna ilyesmit, vezető hír volna. Igaz, a gízai piramisra sem szabad fölmászni, sem a palmyrai oszlopfőkön sziesztázni. Most már majdnem minden csak üveg mögött, kordonnal elkerítve, illedelmesen nézhető. Szeretem ezeket a képeket, mert olyan korszakról beszélnek, amikor a múltat még testközelben lehetett megtapasztalni, használni, belakni. Ma már minden csak ábra és történelem; és egyre kevésbé a mi történetünk.
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
