Mindig nagyobbnak akartam látni, szebbnek és vonzóbbnak. Hajlamos voltam elfelejteni a poros, sáros utakat, csak arra gondoltam, hogy falusi kültelkeivel és óriási határával, negyvenezer lakójával a múlt század első felében még az Alföld nagy városának számított. A Hild építette református Nagytemplomban kereszteltek, amely Közép-Európa legnagyobb protestáns temploma, „kálvinista bazilikának” is nevezik.
Amikor születtem, volt néhány makadám utca, a belvárosban pár kis- vagy nagykockakő (macskakő), helyenként aszfalt, egyébként a járdát téglákkal rakták ki, hogy legalább azokat ne borítsa sár.
De dolgozott még a hat malom és a téglagyár, voltak vörös salakos teniszpályák, állt a villasor a híres ostorfákkal szegélyezett Rákóczi úton, a hatalmas platánokkal, pompás virágágyásokkal, sétálóutakkal és padokkal tarkított Népkert dísze volt a Városi Vigadó, átszelte a várost két kisvasút – megyei város volt, és nagy terveket dédelgetett.
Felépült az új kultúrpalota, színházteremmel. Olvasókörök, önművelő egyletek sokasága működött. Megjelent három helyi hetilap, két vagy három mozi vetített, bankok, hitelszövetkezetek mozgatták a gazdasági életet. Nyarakon zsúfolt volt a strand, a vasárnapi meccseken a tribün.
A háborúban tönkrement a nagy pályaudvar, leégett az állomás minden műhelye, romba dőlt a villasor, elpusztult a villanytelep. Azután maradt a por és sár, néhány szocreál kockaház épült. Megszüntetették a két helyiérdekű vasutat, múzeumba költöztek a dízelek, és nem lett helyettük villamos. Utólag nem lehet pótolni az ódon modernitást. Ami korszerű volt 100 éve, ma hóbortos díszlet volna.
Nosztalgiázás hát az egész? Vagy más is van szülőhely-szerelmemben?
A város és ott élő anyai nagyapám adta gyerekkorom minden boldogságát. Vasárnap, templomból jövet félórányira leült lutheránus barátaival a belvárosi Árpád tér pirostámlás padjaira, és megtárgyalták a világ dolgait. Még az ötvenes években is, amikor engem is vitt magával. Amíg beszélgettek, én megvettem a vasárnapi lapokat a vak újságárusnál, azután hazasétáltunk kertvárosi házunkba. Nyári és kora őszi vasárnapokon a kerti lugasban, a „szaletliban” ebédeltünk. X-lábú, hosszú fehér faasztal, két paddal és néhány kerti székkel. Nagyapám tanított ezerféle ház körüli munkára, mellette sündörögtem, amikor felújította a fáskamrát, amikor fejtettük a bort, rendet raktunk a padláson, etettük a malacokat, összesöpörtük az őszi faleveleket, elgereblyéztük a fölásott kertet – amikor lengőhintát csinált nekem a két fűzfa között, amikor bontottuk a rossz gyümölcsös ládákat vagy a régi kerítést, és félreraktuk a még jó deszkákat, gondosan kihuzigálva belőlük a rozsdás szögeket. Együtt gyalogoltunk talicskával oltani való mészért a TÜZÉP-re, gyümölcsöt válogattunk a lekvárfőzéshez. Fogságban lévő, majd korán meghalt apám helyett lett apám.
A nagy kockakövekkel burkolt, kissé lejtős Beloiannisz utcán gurultam biciklivel a gimibe szakkörre vagy önképzőköri előadásra. A Bársony utcában lakott a néni, akihez látogatóba mentem édesanyámmal. Nem szerettem az eseménytelen vasárnap délutánokat, de a Bársony utcai néni lakása lenyűgözött. Gazdag polgári otthon volt, ónémet stílusú, faragott bútorokkal, a falakon érdekes festmények és fényképek, a könyvszekrényben rengeteg útikönyv és térkép.
Általános iskolám volt egykor az ország első polgári iskolája, 1869-ban nyílt meg. A gimnáziumot, ahová jártam, 1899-ben alapították, az iskola szellemisége, tanáraink műveltsége, bátorsága és jelleme erőt adott.
Az utóbbi harminc évben nagyot változott a város, nem sárosak az utcák, van villany, víz, gáz, csatorna. Mondhatni: összkomfortos település. Megvan minden, ami a modern városi élet feltétele: sok ezer telefonvonal, kábeltévé és világháló, böhöm nagy áruházak, bankok és szállodák, új középiskolák, nagy, modern kórház, versenyuszoda, termálfürdő, aquapark, kaszinó, pizzériák, kínai áruházak és éttermek… A régi bájból meg sok minden elveszett. Már nem a Nagytemplom kupolájának csúcsa a város legmagasabb pontja, hanem a betontornyával 100 méter magas mikrohullámú átjátszó állomás antennái.
Álmaim visszatérnek, és néha olyan valóságosaknak tűnnek, hogy ébredés után zavarban vagyok. Legtöbbször villamosokról álmodom, amelyek a pályaudvartól indulva végighaladnak a Kossuth Ferencről elnevezett sugárúton, és kimennek a szőlőskertekig; egy szárnyvonal a termálfürdőig vezet. Az idők kusza hálójában hol száz évvel ezelőtt járok, hol előrefutok a jövőbe. A régi villanytelep közelében magas, sok emeletes házsorokat látok, olyanokat, mint Németországban, egy Eberswalde nevű településen, ahol úgy ér véget a város, hogy a két-, háromemeletes bérpaloták sora egyszerre megszakad, és minden átmenet nélkül puszta mező veszi körül a várost. A házak hátsó erkélyei a mezőre néztek.
Hogy lehet így vége egy városnak? Hol vannak a kis házak, a ritkuló porták, a hosszú kertek, baromfiudvarok, a kukoricás vagy lucernaföld? Hogy lehet így befejezni egy várost!?
Az álomban persze megvan a szabályos átmenet, a nagy házak után kisebb villasor következik, majd zárt kertek, sportpályák és néhány raktárépület, el egészen a vasútig, a felüljáró tövéig, ahol ma a valóságban is újonnan épített, jól kialakított körforgalmi csomópont látható.
Igazi otthonunk sokkal kisebb, mint egy ország. Belakni csak néhány kilométernyi, legfeljebb néhányszor tíz kilométernyi teret tudunk. Ráadásul öregedve úgy érezzük, a helyek összezsugorodnak, eltörpülnek. Szülővárosomat ma kisvárosnak, az urbanisták középvárosnak nevezik, lakóinak száma 70 év alatt alig változott – elfér benne gyerek- és ifjúkorom rengeteg szereplője.
fotó | fortepan.hu
Reményi Tibor írásai a blogon | Reményi Tibor írásai a Liget folyóiratban
