Beszúrtam a padba a körzőt, egyik ágát derékszögbe emeltem. A D alakú szögmérőt óvatosan erre a tűben végződő karra illesztettem úgy, hogy egyensúlyban lebegjen. Alá tettem – egymástól harminc centiméter távolságra – két azonos nagyságú radírt, s ezekre telepítettem a harminccentis vonalzót. Az osztály a katedrán magyarázó tanár mondataira figyelt, én eltűntem a kétes eredményű kísérlet laboratóriumában. A lépéseket sem hallottam.
– Maga mit csinál itt?
Felnéztem. A tanár állt a pad mellett, tekintete kereszttüzében az arcom és a kísérleti szerkezet.
– Mi ez?
Gyorsan kellett gondolkodnom, hiszen nem volt kész elméletem és használati utasításom.
– Billó motor – böktem ki hirtelen, talán mert tanárom enyhén megbillentette a padot, és a szerkezet rezegni kezdett.
– Úgy? – húzta össze szemöldökét T. tanár úr – Billó motor? –, és érezhetően gúnyos érdeklődéssel hajolt hozzám meg a billó motor fölé. Az osztály kuncogott.
– Az.
– Úgy – ismételte a tanár –, és mondja csak, mire való ez a... motor?
– A levegőrezgéseket és a tárgyak egyensúlyának egymásra hatását mérné, de még nincs készen. Valami még hiányzik.
– Úgy? – jegyezte meg harmadszor T. – És mi hiányzik magának még ehhez? Talán segíthetek valamivel... mondjuk jó lesz a szemüvegem? – és odanyújtotta addig kezében lóbált fekete keretes szemüvegét. Az osztály moraja felerősödött, a komédia és káröröm vegyüléke volt. Átvettem a szemüveget, és arcomtól távoltartva átnéztem az egyik lencsén. Aztán visszaadtam tanáromnak.
– Nem használhatom, ennek az alkatrésznek a felfüggesztése körülményes.
T. tanár úr mintegy csalódottan visszavette a szemüveget, orrára illesztette. Pár pillanatig álldogált padom mellett. Talán gondolkodott. A katedrához visszatérőben, félúton így szólt:
– Szerelje le azt a billó motort!
* * *
Úgy alakult, hogy F. L., a matematika tanára év végi bizonyítványomba beírta: elégtelen. Nem tehetett mást; a tantárgy nem izgatott. Akkor még öntörvényű voltam, indulataim és érdeklődésem iránya határozta meg cselekedeteimet. Elmondható ez persze érettebb korszakaimról is – a diáklét viszonylagos éretlensége és függősége felülírta öntörvényűségemet.
Ebben az ügyben az indulat vezérelte a „következő lépést”. Anyám tudta nélkül levelet írtam F. L.-nek, felháborodott, vad levelet; megvádoltam, hogy kéjes örömmel buktatott, és tettét saját tanári kudarcának minősítettem. A dacos logika azt kívánta, hogy tanárom készületlenségét és alkalmatlanságát okoljam.
Aztán elmondtam anyámnak, ő, szegény, kezét tördelte; hogy tehettem ilyet, meglátom, a pótvizsgán is elbuktat, meg is érdemlem! „Mi lesz belőled?!”
A levél azonban már elment.
Néhány nap múlva F. L. válaszolt. Ezt nem vártam. A levél „Kedves Péter” megszólítással kezdődött, és egy ismerős tanár történetéről szólt, akinek tanítványa ugyancsak nem akart tanulni, a tanár megbuktatta, de mivel okos fiú volt, nyáron szorgalmasan tanult, a pótvizsgán szépen felelt, és jó jegyet kapott. Azóta már nem fiú; felnőtt, gyerekei is vannak, és minden évben felkeresi tanárát, hálás, hogy akkor megbuktatta. F. L. ezután kilépett a tanmeséből: „Tanulj szépen, s meglátod, jövőre jó barátok leszünk!”
Mondjam-e: minden ugyanúgy történt, mint a tanmesében. Tanultam, átmentem, felnőttem, gyerekeim születtek. F. L. időközben a matematika világhírű professzora lett, külföldi egyetemek katedráinak vendége. Én is „nyakamba vettem a világot” – távolságunk megakadályozta évenkénti hálaadó látogatásomat, de személyének hatását jelzi, hogy az ország elhagyásakor, 1956 végén, a hevenyészve összerakott batyuba a fogkefe, néhány könyv és a gombcsapat mellé tettem F. L. levelét. Most itt fekszik előttem. A dátum: 1948. június 22.
* * *
A nevelés lehetőséget ad a pedagógusnak, hogy a tanuló szellemi-lelki formálása érdekében valami intuitív, humanista tartalékból is merítsen. Nemcsak a tanár lelki alkatától és gyors ítélőképességétől függ, merít-e. A serdülő diák olyan érzékeny az irányító „hatalom” megnyilvánulásaira, mint a billo motor; még nem tudni, mi lesz a szerkezetből, de mozdítható. T. tanár úr látható érdektelenségemre nem szabványosan reagált. A pedagógus érdeklődött, mégha az ironikusan is. Hídépítés történt, nem hídrobbantás. Mindenesetre a tanuló lázadása meghiúsult. A „szerelje le azt a motort”-mondatot azóta is liberális magatartásom eredetének gondolom. Ezt kell: teret adni még az abszurdnak mutatkozó jelenségeknek is, a realitás és a humor dimenziójába helyezni, az értetlenséget úgy kezelni, mint nem végleges megállapítást.
F. L. hozzáállása nyers és önpusztító érzékenységemhez még inkább hídépítés, jókora merítés abból a tartalékból. A humánus eszköz afféle kereskedelmi ajánlat: tanulásért – barátság.
fotók: François Truffaut | 400 csapás
Handi Péter írásai a blogon | Handi Péter írásai a Liget folyóiratban
