„Elmondhatni, hogy sohasem volt Magyarországon olyan apátia, oly nagymérvű közönyösség a közügyek iránt, mint éppen most. A nemzet lomhán hempereg oda, ahova a hatalom fordítja... Ne csodálkozzunk tehát e számtalan botrányon, mely egymásnak ad helyet folytonosan, bár sajnálkozunk is efölött. Mindez úgynevezett affér-ok, melyek komikus golyóváltással, vagy egy nyilatkozattal érnek véget, a jóravaló társadalmi és politikai életnek nem lehetnek ily gyors egymásutánban következő gyümölcsei. (...) E botrányok, melyek a parlamenti élet háta mögött de mégis annak közvetlen közelében támadnak és tenyésznek gomba módra, rontják tekintélyünket, hitelünket, becsületünket kifelé, s fölizgatják, megmérgezik és eltompítják a közvéleményt befelé. (...) A közvélemény megmarad aggodalmában, s bekövetkezik, gyökeret ver a kétségbeesés e nemzet jövője fölött minden szívben, s beáll a rothadás utolsó stádiuma, az apátia, mely mint az aranka növény mindent kipusztít, amerre elvonul. Az ország sorsára kevés súllyal bír az, hogy Zichy lövi-e meg Asbóthot vagy Asbóth Zichyt, valamint az, hogy melyik marad a színpadon a győztes, Szapáry gróf-e vagy Pázmándy Dénes. A mármarosi komédiák is közönyösek. Hányszor köszönt le Várady, s hányszor választják meg újra? Más itt a baj. Az, hogy a parlamenti élet sorvadásban sínylik, s kormányrendszerünket a korrupció széles fekélyei borítják” – írja Mikszáth a Cikkek és karcolatokban, 1879-ben.
Ha tetszik, mindez akár megnyugtató is lehet: lám csak, van még olyan, ami nem változik ebben a gyorsan változó világban. A nagy szegedi árvíz évében, amikor újságíróként dolgozott a Szegedi Naplónál, bizonyára volt alkalma szembesülni a szakadékkal, amely a katasztrófa támasztotta kihívások és a politikai vezetés álintézkedései közt nyílik. Holott az apátia, ami kevés kivételtől eltekintve azóta is újra és újra úrrá lesz a magyarokon, ez a túlélési ösztön, mely sikeresen hibernál mindenféle felelősségtudatot és közösség-érzést: a tehetetlenség biztos – és kényelmes – tudata az, ami utat enged a mindenkori politikai elit önkényének és hajlandó elnézni annak arcátlanságát. A sokat szidott, de tudatosan fenntartott, mesterségesen felhizlalt bürokrácia megléte – a korrupció melegágya, az a bizonyos rossz, amely mindenkinek jó – mutatja legszebben a nép és a vezetők, a valóság és a politikai látszatvilág közti szakadékot.
A bürokrácia mindenekelőtt olyan országban tud tenyészni, ahol a döntéshozó hatalom idegen a nép számára. Az Oszmán Birodalom hírhedt volt arról, hogy a hivatali hierarchiák útvesztői nemcsak a klientúrának biztosítják a zsíros koncot, de ez az elit és tömeg közti „puffer-zóna” is: arra szolgál, hogy tompítsa a kettő közti feszültséget. Ez az a szürke sáv, ahol minden lehetetlen, de minden elintézhető. Ahol, ha akarom, bármi elveszhet: nemcsak a felfelé tartó kérvények, de adott esetben a fentről oktrojált kellemetlen intézkedések is. Arctalan gépezet, melyben a „jó ismerősökön” keresztül a kisember mégis megtalálhatja a maga számítását. Az Oszmán Birodalomban az elit – egy török törzs a sok közül – csakugyan idegen volt az általa kormányzott népek többsége számára; a bürokrácia azonban akkor is virágzik, ha a döntéshozó hatalom csak idegenül hat – ha azt a nép nem érzi magáénak. Ilyenkor kell kampányszerűen sulykolni az „egy vagyok közületek”, és a „nép fia”-imázst, ahogy tették egykor a pártállami vezetők. Ilyenkor jönnek a látványos projektek és hangzatos jelszavak, amelyek azt hivatottak megmutatni, hogy a hatalom mennyire törődik a néppel, mennyire átérzi gondját-baját – még akkor is, ha mindez csak a nyilvánvaló káosz ügyetlen elleplezése. Az utolsó fázis már a botrányoké, leleplezéseké, az úgymond belső megtisztulások ideje, amikor már nemcsak a nép nem tudja, kik ülnek fölötte, de maga a kormányzó hatalom sem: az elit önmaga számára is idegenné válik, és a belső meghasonlottság teljes lesz. Marad a pártfegyelem és a küldetéstudat.
Mennyivel elegánsabban intézték ezt is százegynéhány évvel ezelőtt! A tehetetlenség leplezésére kipattanó botrányok, a hatalmat egymás kezéből elmarni akarók csörtéi – az „afférok” – nem bírósági hercehurcával, becsületsértési perek és nyilatkozatok sokaságával zárultak, hanem valami ezüstnyelű mordállyal odakint a hajnali mezőn. Milyen szép volna ez most is. Hagyományos, elegáns, és amellett minden szempontból gazdaságos.
fotó | Hórusz Archívum
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
