Édes Öcsém, Kelemen!
Előző epistolámban ígértem Kednek, hogy írok a Nevenincs Madárról, titokzatos lakójáról a Sanatorium kertjének, hol szív-operatiom utáni lábadozásomban oly szívesen sétálgatok. Az egykori kastélyból lett gyógyintézet, melynek kvártélyosa levék, a határ felé tartó forgalmas út mellett, egy falu közepén áll, órjás parkját magas kőfal övezé. Évtizedeken át hetente hajtánk el előtte automobilon a Ked Báttyával, és mindig vágyakozva néztük a hatalmas fák összezáruló koronáját, mely zöld szigetként emelkedék ki az ezredforduló sivatagjából, de a látogatást mégis halasztgatánk. Majd máskor, ha újra erre járunk, ha több időnk lesz, ha. . .
De soha nem vala több időnk.
Túl közel is volt az a park. Bármikor megnézhetjük, ráérünk, mondogattuk, miközben az idő komótosan, ám megállíthatatlanul folya tovább, mi pedig loholtunk fontosbnak hitt célok felé.
Ha nem jutok a Chirurgusok kezére, máig sem ismerém meg a kerítésen bévüli világot, hol soha nincs túl későn vagy korán, hol – ha kedvem tartja – hallgathatom, hogy hersegve nő a fű, nézhetem, hogyan tágulnak, olvadnak öszve, majd fodrozódnak újra a tavon a halak keltette vízkarikák, s ha csukott szemmel tapintom a vén fák kérgét, kibetűzhetem rajtuk az öröklét Braille-írásos üzenetjét.
Akkor a madárral sem találkozom. A jaj be gyöngyen járóval, melyről nem tudom, hogy micsoda madár, hacsak nem az, kinek nótáját egy aranyért adá el az együgyű pásztorfiú a nagykállói csodarabbinak, s hogy az üzlet megköttetett, azon minutumban el is feledé minden szavát. (A história hallgat róla, mégis azon hitben vagyok: midőn kihullt fejéből az ének, kínzó üresség támada utána, s attól fogvást a fiú, mint ki meghibbant, csak ment, ment, de nem tudta hová, csak keresett, de nem tudta, micsodát.)
Persze, azon a párafátylas reggelen nem a pásztorfiú és a csodarabbi madarát látám a gyógyhely parkjának füvén. Az én madaramnak – bár van oly szép, mint a dalban sétikáló – nincs kék lába, sem zöld szárnya, csupán fejebúbja játszik zománcos zöldben, háta kékes palaszürkében, a begye rózsás, szárnya fekete-fehér, hosszú farktollai, mint a legyező.
Váratlanul jelene meg, hipp-hopp, előjelek nélkül, mint az igazi csudák szoktak. Szemem épp a tavat pásztázá, hol a kelő nap sugárai a tavirózsák kelyhét nyitogaták, de egy benső hang hallatára fejem visszafordítván, lenéztem a földre. A madár – akkora vala, mint egy kisebb rigó – lábamtól arasznyira kapirgált a fűben, gilisztát, kukacot, elhullajtott morzsát keresve. Sokáig sertepertélt ott, mintha akarna tőlem valamit, de aztán huss, felröppent, és elszállt, mint az ifjúság, csupán emlékét hagyá maga után.
Nem közönséges madár vala, az már biztos. Azóta is rajta jár az eszem, séta közben a bokrok alját, fák tetejét kutatom, de ritkán mutatja meg magát, s akkor is csak játszik velem. Jaj be gyöngyen jár körülöttem, de amilyen hirtelen jön, oly hirtelen el is hágy. Legalább nevedet tudnám, hogy szólíthassalak, ám sóhajtásomra cserregő madárnyelven válaszol, s nincs oly tudós Grammaticus, ki lefordítaná.
Távbeszélőn hívám tudós barátomat, nézne utána madaramnak, itt, hol vagyok, nincs bibliotheka, hol keresnem lehetne, s ő meg is tevé, végigkutatá egész könyvtárát, de biz nem találá. Nem gyurgyalag, nem szalakóta, nem rozsdafarkú, nem szajkó, magyarázkodik, s ígéré, hogy tovább böngészi Nevenincs Madaramat. Azóta is kurkász utána, ám még csak hasonlót sem talál, és tegnap végtére kimondá a sententiát: az a te madarad nem is létezik.
És tudja Ked, néha már magam is elhiszem, hogy igaza vagyon. Nincsen madár, nincsen kert sem, nincs tó, csupán hagymázas képzeletem szülötte e különös világ, és ettől elszomorodom. Ám akkor meglátok az ágyam melletti szekrénykén egy kéregdarabot, a sásliliom hervadó szirmát, s egy palakék tollpihét, miket a parkban gyűjték, s ezektől szívem nagyot dobban, és megint újulni kezd.
Hát ígyen s ílyekkel múlatja idejét a Ked öreg nénje a valóság és képzelet határán, s midőn lent a tónál találkozik egy cigarettáért kuncsorgó, véreres szemű, köhécselő cigánylegénykével – ki pecsétes kórodai köpenyében eszelősen bolyong a sötét fák között –, azon sem csudálkozik, ha a fiú feléje nyújtott tenyerén egy aranypénz ragyog, nem eltaposott cigarettavég.
Mert mindenkinek szüksége vagyon egy titkos kertre, egy Nevenincs Madárra. Szívemből kívánom, hogy találja meg Ked is a magáét, hamarább, mintsem hogy vénségére egy Sanatoriumban leljen rá, mint híven szerető
édes Nénje
Jámborné Balog Tünde írásai a blogon | Jámborné Balog Tünde írásai a Liget folyóiratban
