CÉLC

Nem az élc a célom,
cikkben a cakk,
gúnyában a gúny,
holmi cafrang a kacagány
vagy a kacabajka körül,
s nem vagyok versenyben a léccel
sem,
hogy átviszem-e. Az ember lelécel
inkább, nem ostorozza lovát,
ha túlsok a cécó,
és nem jön a végszó,
elunja.
Ilyenkor
fogja magát és előkapja
a csizmaszárból akkor is,
ha nincs meg rá
az ok,
rátölt és lomhán szipákol,
 közben oda se néz,
így is megvan, elérte,
pompás, hogy a „C” a célce.

NEM A GÖMB SZÜLÖTTE

Csikog és csuklik csak,
csempe csiricsárénak
tetszik
(már akinek), mikor
cselesen csacsogni próbál
és
mindennek mondja magát,
a semmi szóvivője pedig,
csálé,
felkapaszkodott locsi-fecsi csupán,
csörgőket ráz,
csupa frász
csörömpöl körülötte,
a “CS” nem a gömb szülötte,
irtózik
a csöndtől,
de fogalma sincs róla.

EPEDA

Taszít
az új társalgási klisé, a
„mi a pálya?”,
lépek a szavak mögé, állok alája,
darabokra bontom.
Álom lapálya nyílik, nyí a táj,
mindene fáj akkor is,
ha elképzelés csupán,
csupasz hangok nyöszörgése,
egy házilagosan gyártott,
kockaformájú papírdobozból.
Szürrealista fikció
filmképei alá dobhártyát repesztő trió
muzsikál,
egy dömperen utazó,
kimerülten érkező,
nem épp valamire,
de nem semmire
ácsingózó figura,
a
„D” hasában,
hol máshol.
 Nyár van, tikkasztó meleg,
hősünk majdnem eleped,
belebotlik egy epeda
nélküli ágyba,
filozofikus hepehupába, matracba;
az lesz talán (neki) a pálya.

az illusztráció a szerző festménye  |  horgas.org