Günter Kunert
EGYESEKRŐL, AKIK TÚLÉLTÉK

Mikor
az embert
lebombázott
házának romjai alól
kiráncigálták,
megrázkódott,
s azt mondta:
Soha többé.

Legalábbis nem azonnal.
(Kalász Márton fordítása)
 

December 5-én az Országgyűlés megszavazta a Magyar Honvédség „különleges jogrendben bevezethető” intézkedéscsomagját, s miközben „új alapokra” helyezte a „katonai szolgálat vállalását”, megszüntette az elmúlt huszonkét esztendő egyik vitathatatlan pozitívumát, a sorkötelezettség eltörlését.

A hírek szerint a 356 szavazó képviselő közül összesen 18-an szavaztak a rögvest alapvetővé, sarkalatossá tett és 2012. január 1-től hatályos törvény ellen – és a parlamenti ceremónia közben-után senki nem üvöltött, nem visított, illetlenül nem ragadtatta magát artikulálatlan, nem is a szájban-torokban képzett, hanem a gyomorból, a hasüregből feltörő hangokra.

Nem vagyok tolakodó, csak hát nem lehet nem észrevenni nikotintól sárga, nagy ujjait, ahogy rendezgeti a földön heverő szatyrokat, hogy le tudjak ülni az ablak mellé. Közben előbukkan dzsekije alól egy ing, meg még egy. Kipirosodott tarkójára csorog az izzadság a sapkája alól. Nem lehet nem odanézni: mitől ilyen büdös, minek ez a sok ruha júliusban, és vajon mitől rozsdavörös foltos a borostája? Nem lehet a végtelenségig kibámulni az ablakon, farkasszemet nézni magammal a fekete üvegtáblán. Meglátom a szemetesből kikandikáló kevertes üveget.

Mindent értek. Látom, mindjárt kezdi, mint az öregek általában. Mosolyog, rám néz, és a szokásos „elnézést, kisasszony” nélkül közli velem, hogy a tetőkre kilincseket kellene szerelni. Hallgatok. Továbbra is mosolyog. Azt mondja, masszívabb anyagból készült, nyolcvancentis átmérőjű csövekben kényelmesebb volna kiszakadni a térből, mert az ő régi melhiorból készült alagútja már több helyen kilyukadt. Ingatom a fejem, kinézek az ablakon. Hátha abbahagyja! De ő még mindig nevetgél és szavalni kezd – Caspar David Friedrich emlékére.

„Menjünk hát, amerre az istenek jeladása és ellenségeim igazságtalansága vezérel. A kocka el van vetve.” A fenti mondatok, tudjuk, Julius Caesartól származnak, aki seregével I. e. 49. január 19-én átlépte a Rubicon folyót és Rómába vette az irányt. Noha A polgárháborúban nem említi a folyóátlépést, tagadhatatlan, merész döntést hozott, amikor fegyveresekkel indult a birodalom szíve felé. Mentségére legyen mondva, erre politikai ellenfele, Pompeius kényszerítette. Természetesen Caesar lemondhatott volna consuli terveiről, és ekkor nem kellett volna kockáztatnia, de a politika évszázadokkal ezelőtt sem kedvelte a feltételes módot.

Nem tudjuk, mi járt akkor a fejében, és azt sem, tisztában volt-e tette következményeivel. Ösztöneire vagy tapasztalataira hagyatkozva szánta el magát, avagy a Pompeius elleni harag indokolta döntését? A hadsereg vándor jósaira hallgatott, esetleg Rómából kapott néhány fülest? Egyfajta „csak azért is”-hangulat lett úrrá rajta, vagy a mellőzöttség és a csalódás keserű felhőjébe burkolózott?

HAGYMALEVELEK

Édes Öcsémuram,

reménylem, soraim jó egészségben találják Kegyelmedet. A kórodában, hol mostanság szállásom vagyon, ezt becsülik legtöbbre; mindenki, kit nyavalyája egy itteni ágyhoz szögez, egészség után sohajt, s tán mindenét odaadná egy töredékéért eliramlott erejének.

A vélem átellenben tehetetlenül fekvő asszonyság is – ki régebben M*-ben, a négytornyos faluban korcsmárosné vala – ezt sóvárogja vissza, és el-elmereng erejének múltán. De sok férfiembert megvertem hajdanán! Ha azok mind visszaadnák a túlvilágon, mit tőlem kaptak, megnézhetem magam, nevet kesernyésen. Majd – mint ama himpellér francúz poéta vén fegyverkovácsnéja – karcsú derekát, hamvas szőke haját, régi szépségét siratja. Én voltam a legszebb asszony a faluban, de hol van az már? Maga még jól néz ki, nem olyan ráncos, mint én, kesereg rövidlátóan pillogva rám ceruzával rajzolt szemöldjei alól, és szétesett arca mögül elővillannak finom vonásai. E villanások összerakva egy színészné portrait-jához hasonlítanak, ki sokaknak ideálja volt annak idején: Lola Lolát alakította, a Kék Angyal táncosnőjét.

Olvasom a széles látókörű történészprofesszor, Carroll Quigley alapművét (Tragedy and Hope) a XX. század első felének világtörténelméről. Bill Clinton egykori tanára azt írja, hogy az I. világháború addig sosem látott mértékben mozgósította az erőforrásokat, felgyorsítva a már megindult társadalmi-gazdasági változásokat. E változások azonban összehasonlíthatatlanul mélyebben érintették a tényleges viszonyokat, a társadalom szerkezetét, mint az emberek ezekről alkotott elképzeléseit.

Quigley a huszas évek legártalmasabb jelenségének az illúziókergetést látja. A háború sokkjából kiszédelgő társadalmak megtagadták a közelmúltat. A valóságot elfedve látszatvilágot rendeztek be maguk körül, egyfajta kulisszát, melyre az 1913-as viszonyokat festették. E mögött aztán lassanként minden szétrohadt. A valóság csak az 1929-35-ös nagy világválsággal szakadt az emberek nyakába.

Lassanként igazi vészmadár leszek: alig néhány hete a gyengébb gazdasági körülményekkel küzdő európai országok anyagi krízise, az euroövezet problémái miatt panaszkodtam, azóta a helyzet sokkal súlyosabb lett. A görögök megszabadultak Papandreutól és beiktatták Papademoszt, de alig száradt meg a tinta a kinevezésén, Olaszország is bajba került. Ingatag pénzügyi helyzetét jelezte az államadósság után fizetett kamat meredek emelkedése. Aztán az olaszoknak is sikerült megszabadulniuk Berlusconitól, és beiktatták Mario Montit (a változást Berlusconi nyilván örömmel fogadja, hiszen így nem vonják el figyelmét a fiatalkorú hölgyektől csacsi államügyek).

Papademosz és Monti is komoly közgazdász, a személyi változásokat tehát örömmel üdvözölhetjük. Ám mindez mégsem oldja meg Európa problémáját. Az európai pénzügyi rendszer túlnőtte magát, és a piac szereplői aggódnak, képesek-e a kormányok kifizetni adósságaikat. Ha ők aggódnak, az államkötvényeket eladják, így csökken a kötvények ára, és nő a kamat.

A kommunikációtörténettel foglalkozó kutatók egyik kedvenc vesszőparipája, hogy a könyvnyomtatás elterjedése milyen hatással volt a nyugati társadalmakra és az európai gondolkodásra. A szövegek nagy számú sokszorosításának egyik legfontosabb hozadéka volt, hogy a rengeteg párhuzamos variánsból kiváltak olyan szövegek, amelyeket viszonyítási alapnak tekintettek.

Persze a „hiteles szöveg” iránti igény már az írásbeliség elterjedésével jelentkezett – mindenekelőtt az olyan alapszövegek, mint a Biblia vagy a törvénykönyvek esetében –, ám a könyvnyomtatás óhatatlanul is elősegítette a sokféle variánsban megtestesülő kéziratos hagyomány „sztenderdizálását”. Innentől a kompilátorok és kiadók felelőssége lett, hogy a sokszorosított, és így széles körben terjedő szövegek minőségét őrizzék, hiszen a kiadott művekkel együtt a hibák is sokszorozódnak, adott esetben rögzülnek is.
 

Ezt
a verset
most próbálom
hetedszer megírni, és
hiába, hogy egyre reménytele-
nebb;
hajtanak (most már) kísérleteim csúfondárosan bűzlő
kísértetei is,
botolognak-tátognak körülöttem néma agresszivitással,
cafrangként lógnak a jeleneten,
mintha nem tudnám (rutinos mutatványosként),
hogy a se-nélkülük-se-velük csapdájából
csak az ősibb húzd-meg-ereszd-meg módszerrel szabadulhatok,
hogy a kukába lökött hatok
árnyai is nyughassanak.

HAGYMALEVELEK

Édes Kelemen Öcsém,

vajh emlékszik még rám, szegény öreg nénjére? Azt sem csodállanám, ha nem, oly régen írtam Kegyelmednek, most azonban félretéve feltartásaimat, pennát fogok, mert váratlan találkozásnak lettem részese a kórodában, hol beteg szívemet tákolgatják, s ennek révén megtudtam holmi apróságokat apámról – a Ked nagyapjáról –, ki harminc esztendeje már, hogy égi vizekre evezett, kivetni horgát mennyei pozsárokra és harcsákra, mert bár nem ette a halat, szenvedelmes horgász vala, és mindétig szívesen látta maga környül a vizek lakóit. Rendelőjének színpompás Aquariuma kedves emlékem, ha az álmatlanság Khimerája gyötör, gyakran hívom a némán vitorlázó halacskák látványát, segítenének álomba merülni, s most megtudtam, másnak emlékképei között is úszkálgatnak.

A kórodában két öreg asszonysággal kerültem egy szobába, kik estére kelvén beszélgetéssel múlatják az időt. Sajátos egy társalgás, mondhatom, az öszvegubancolódott távbeszélővonalakon zajló diskurzusokhoz hasonló: ki-ki a másikára nem sok ügyet vetve csak a magáét mondja, mégis tanulságos figyelni rájuk, mert felváltva adják elő életük summáját, az elmúlt század falusi hétköznapjainak gyakorta keserves, ritkábban vidám históriáját.

Vendég kutya volt, látogató csak. Gazdája – és a lakó – engedélyével becserkészte, körülszimatolta a házat. Konyhát, fürdőszobát, hálót, nappalit; lassan, komótosan szaglászott az idős, tizenkét éves kutya. Életkora körülbelül megfelelt a háziak emberi életkorának. Végül a dolgozószobában szemrevételezte a könyvespolcokat, megszagolta az íróasztal lábait, majd felkapaszkodott üres székembe, kényelmesen elfeküdt és kérdő tekintettel nézett.

Mondják, az ebek „hű társai az embereknek”, „mindent értenek” és „éreznek”. Közelségük mindenesetre óvatosságra int. Meglehet, a farkaskori vad, ősi ösztön, mint a vulkán, bármikor kitör a több ezer éves szelídítettségből. De talán mégis létezik – legalább ideiglenes – szövetség, valami gondolatátvitel-féle ember és állat között, például amikor egy emberi helyzetet az állat felismer és egy mozdulattal vagy tekintettel jelzi, hogy megértett.

Stockholm kertvárosában a szokott csend, rend és nyugalom honol. A fenyőfák könnyed, lazító talajtornát végeznek a szél halk vezényszavára, de hirtelen robaj hallatszik, üres tejesüvegek gurulnak szanaszét, egy nő előbb ijedten, majd dühösen felsikolt, és lendületes szitokszavak kíséretében vesz üldözőbe egy vörös bundás, vicsori betolakodót. A mókus persze ügyet sem vet a gondozott virágágyásokra, a legközelebbi fenyőfához fut és eltűnik.

A méltatlankodó asszonyság panaszkodik, hogy „így megy ez már hónapok óta”. Az állat folyton besurran, hol a lakásban, hol a garázsban garázdálkodik. Odapiszkít, megdézsmálja a kint hagyott élelmiszert, sőt, mostanában kipucolja a polcokat. „Ez tűrhetetlen”, hadarja a nő, „miért nem ott él, ahová való? Az erdőben!” Az összegyűlt szomszédok bólogatnak, szemlátomást akad, aki örül, hogy a mókus-probléma egyelőre nem az ő gondja.

Mintha láncon fuvintott,
ágról szakadt,
néma szappanbuborékok,
fűre koccant
könnyű kis
karácsonyi üveggömbök
volnának
a szélben borzongó,
novemberi szana-szét bóbiták…
itt is,
ott is,
emitt is,
amott is…
az udvaron, a kertben.
Lépni sem merek!

„hangtalan siklik a villamos…”
„ne mondj ilyet – a villamos csattog sikolt zörög”
„de ez egy álombeli villamos”
„akkor nem is pesti?”

velünk kanyarodik a délután
Móricz körtér végállomás
innál valamit de a zsebed üres
könnyű préda vagy
lágy szellő bizserget
fölkavar ironikus mosolyt és műmelleket
audienciára vársz egy platánnal
a plébániatemplom előtt
ahol Isten menedékjogot kért
– megtagadnád-e Istentől a menedékjogot? –
lomha léptekkel érkezik az est
reszketve gyúlnak ki a kandeláberek
ringatózol mint frissen
mosott ruhák a szélben
hozzám kívánkozol
pedig sokáig nem maradsz sehol

illusztráció | 500px.com

Gyertyánfa sárga levele keringél
alá, egy rigó ijedten felröppen,
a boltozódó esti szürkületben
nyakra-főre északról fú már a szél.

Új trükk régi, mintegy véletlen szórja,
vörös bokor alól durván kilöki
az üres csigaházakat ördögi
kéjjel elém, nem hallgat semmi szóra,

hiába kérem, nyughass, tudhatod,
válaszolni még magamban sem tudok:
hány lakatlan csigaház elég nekem,

és mire kell, miért szedem fel rendre,
szövöm egy elégedetlen szonettbe –
mi hajt hát, milyen remény vagy értelem?

az illusztráció a szerző festménye  |  horgas.org

RETRO-LIGET
 

Liget 2009/2  |  Bécsy Ágnes - A KISDOBOSOK DOBJA

KELL EGY JÓ SZÓ
„...a művészet egyike ama kevés lehetőségnek, amely életet ad, és megőrzi az életet, azét, aki alkotja, és azét, aki befogadja. Amilyen kevéssé válhatik rutinná élet és halál, és mindaz, ami a kettő között fekszik, olyan kevéssé lehet azzá a művészet. Persze van, aki rutinnal éli az életét, de akkor nem is él igazán. Vannak művészek, mesterek, akik üres mesteremberekké lettek, de ezek... megszűntek művészek lenni. Azzal, hogy valami rosszat alkot az ember, nem szűnik meg művész lenni, de abban a pillanatban igen, amikor minden kockázattól riadozni kezd.”
(Heinrich Böll: Az írás kockázata)

A Széchényi Könyvtárban fegyveresek őrzik a Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott által több mint húszmillió forintért megrendelt történelmi tárgyú festményeket, amelyek részben az új alaptörvény díszkiadásának illusztrációjaként fognak szolgálni.

Néhány napig farkasszemeztem a képekkel, amelyek – az ígéretekkel ellentétben – napvilágot láttak egy internetes portálon. Döbbenetes találkozás volt. Egész addigi történelemtudásom végzetes találatot kapott. Lassan süllyedni kezdtem. Fel-alá bóklásztam a lakásban, de utam minduntalan visszavitt a monitorhoz – úgy úsztam körbe-körbe, mint a falevél egy csendes öbölben, ahol láthatatlan áramlatok paskolják. Megpróbáltam fogódzót találni egy-egy alkotásban: hozzákapcsoltam a tényekhez, ismerős arcok mellett horgonyoztam le, de az ár, az elképedés cunamija minduntalan tovaragadott.

Régi, kedves ismerősömtől kaptam email-mellékletként egy irományt. Címe: A magyarság küldetése az új Aranykor küszöbén. 29 oldal sűrű, nagy oldal. Az interneten kimondottan népszerű, tucatnyi átvételt és lelkes méltatást találtam.

Arról szól, hogy az ezo-tévékben és más retek-médiában világgá kürtölt napon, 2012. december 21-én átlépünk az új Aranykorba, elsőként mi magyarok (ősi nevünkön szkíták). Annyi a teendőnk, hogy tanulmányozzuk az ősmagyar vallást, ősmagyar ruhát és nevet adjunk udvariasságra nevelt gyermekeinknek, továbbá a mágia, a misztika, az alkímia jegyében áttérjünk a fényevésre.

Maszlag, persze. Logikusnak látszott, hogy leírom a működését, az „anatómiáját”. Hosszú idézeteket sorjáztattam, rövid helyreigazításokkal – az eredmény kiábrándítónak bizonyult: a bárgyúság hót unalmasan leplezte le önmagát. Megpróbálkoztam kevesebb idézettel, rövidebb helyreigazításokkal – hiába.

Nacsinák Gergely András a Raszkolnyikov-szindróma című bejegyzésében Antonio Damasio írásainak apropóján elmélkedik, hogy az agykutatás legújabb eredményei, amelyek „kívülről” alakíthatóvá (és így akár manipulálhatóvá) teszik az elmét, módosíthatóvá a gondolkodást, adott irányban befolyásolhatóvá az érzelmeket, vajon milyen egyéni döntéseken keresztül épülnek majd be a társadalmak mindennapi gyakorlatába.

Kétségkívül izgalmas és sok tudományetikai kérdést felvető terület ez, ráadásul van egy „régi” és egy „új” oldala. Wilder Penfield híres elektródás kísérleteit a második világháború után folytatta, a tudat alatti a képekkel történő befolyásolásának kérdésköre az ötvenes években volt rendkívül divatos, és amióta például a depressziót gyógyszerrel (is) kezelik, azóta folyik a vita, milyen kockázatai vannak az effajta biokémiai beavatkozásnak.

Pofára eséseim és csalódásaim között
az ilyen-olyan belebukásokkal együtt
vagy mellett és ellenére akár,
a sors, netán a véletlen kedvez-
                       ményezettje vagyok
öregen is, ezt éreztem és
gondoltam a minap, ahogyan
slattyogtam, szinte gyalogoltam,
                       mintha valahová,
holott valójában azért, hogy
a szeptemberben már érő, utcára hulló
diókat, egy szemet legalább naponta J.
tenyerére helyezhessek,
                                   van tét tehát,

Szerencse, hogy nem vagyok ötödikes osztályfőnök!

De nem a tízévesek riasztanak, hanem a mostani oktatási helyzet megannyi képtelensége. Az október hatodikai megemlékezésen az ötödik évfolyam megkapta a Nemzeti Hitvallás alapdokumentumot. Legalább nem a pódiumon osztotta ki az igazgatóasszony, de az államtitkári kérés közvetítésével, hogy az ismertetést a gyerekekkel kell kezdeni, az osztályfőnökökre hárították a nemes feladatot.

Ötödikben, a felső tagozat első évfolyamában, ha az ember nem akar fejest ugrani az új tantárgy, a történelem bányatavába, jó távolabbról kezdeni: régészkedünk, népmesét olvasunk, megnézünk egy-két szemcsés filmet egy szatmári néptáncgyűjtő archívumából… s mire megtanuljuk, mi a különbség jelen és múlt között, el is repült egy hónap. Jöhetnek az ősemberek, egyik kezükben szakócát, a másikban botot szorongatva, és várják, hogy megépítsük a nekik való lombkunyhót… szó, ami szó, meglehetősen bizarr és ijesztő népséggel töltünk együtt heti két órát.