Régi, kedves ismerősömtől kaptam email-mellékletként egy irományt. Címe: A magyarság küldetése az új Aranykor küszöbén. 29 oldal sűrű, nagy oldal. Az interneten kimondottan népszerű, tucatnyi átvételt és lelkes méltatást találtam.

Arról szól, hogy az ezo-tévékben és más retek-médiában világgá kürtölt napon, 2012. december 21-én átlépünk az új Aranykorba, elsőként mi magyarok (ősi nevünkön szkíták). Annyi a teendőnk, hogy tanulmányozzuk az ősmagyar vallást, ősmagyar ruhát és nevet adjunk udvariasságra nevelt gyermekeinknek, továbbá a mágia, a misztika, az alkímia jegyében áttérjünk a fényevésre.

Maszlag, persze. Logikusnak látszott, hogy leírom a működését, az „anatómiáját”. Hosszú idézeteket sorjáztattam, rövid helyreigazításokkal – az eredmény kiábrándítónak bizonyult: a bárgyúság hót unalmasan leplezte le önmagát. Megpróbálkoztam kevesebb idézettel, rövidebb helyreigazításokkal – hiába.

A maszlag anatómiája ugyanis nem ér meg 4-5 oldalnyi elemzést. A szerző a palifogó retorika ezeréves fogásait alkalmazza sikerrel. Elképesztő tudás birtokosának állítja be magát (legalább fél tucat ókori nyelven olvas), de bátran hivatkozik a szerény anyagra (közös a mi tudásunk), amit a föltehetőleg negyvennél idősebb célközönség a középiskolában tanult.

Szemrebbenés nélkül hazudik, ha célszerűnek látja: a finnugor nyelvrokonság elméletét Haynau parancsolta ránk, hogy letörje szittya gőgünket; a trianoni tárgyaló küldöttség magyargyűlölő kommunistákból állt, effélék. El nem unja a nemzeti öndicséret szólamait, viszont lenini hévvel rántja le a leplet a kapitalizmus ocsmányságáról.

Ám az egészet ostyába csomagolja a célközönség számára azzal, hogy tagadja az erőszakot, és nem uszít sem népek, sem fajták, sem vallások ellen. (Nem zsidózik, nem cigányozik.)

De miért nem hagy nyugodni ez a maszlag? Régi, kedves ismerősöm nálam valamivel idősebb: műszaki zseni (finommechanikai műszerészként dolgozott), szolidaritásra hajló, friss, nyitott szellem. Hogyhogy értelmes ember létére beveszi ezt? (Akárcsak az emailt továbbító – nyilván hasonlóképp szeretetreméltó – barátai.)

Fájdalmasan diszharmonikus világban élünk – a szerző viszont ebből profitál. Hogy kiszámíthatatlan, mit csinálnak „az” amerikaiak. Vagy „az” oroszok. Hogy rémisztő a számtalan helyi háború és ijesztő a környezet tönkretétele. Valóban keserves látni a hajléktalanok nyomorát, a kisnyugdíjasok küszködését. Ezért volt a rendszerváltás? Ezt ígérték a pártok? Ezt nyújtja az Európai Unió?

Hiába alkalmazna akármilyen ügyes retorikát a magyaros guru, ha nem használná ki hallgatóinak-olvasóinak kétségeit, félelmeit, keserves tapasztalatokból, média-közhelyekből, előítéletekből, csodavárásból összeszövődő világszemléletét. Tehát úgy csapja falhoz a hallgatót-olvasót, akár a dzsúdós az ellenfelet: annak a lendületét viszi tovább.

Valaha keservesen nehéz színházi közvetítésem volt (Debrecenből) Kurt Weill Bertold Brecht szövegére írt operája, a Mahagonny városának fölemelkedése és bukása. Több órával túlléptük a stúdió-időt, negyven cigarettát elszívtam…

Hogyne maradt volna meg emlékezetemben a négy sor:
„Csak azért lett város Mahagonny,
Mert minden rossz itt a földön,
És nincsen béke sem, és nincsen összhang,
És nincs egy fix pont – hát minden bizonytalan.”

Mesterházi Márton írásai a blogon | Mesterházi Márton írásai a Liget folyóiratban