Vendég kutya volt, látogató csak. Gazdája – és a lakó – engedélyével becserkészte, körülszimatolta a házat. Konyhát, fürdőszobát, hálót, nappalit; lassan, komótosan szaglászott az idős, tizenkét éves kutya. Életkora körülbelül megfelelt a háziak emberi életkorának. Végül a dolgozószobában szemrevételezte a könyvespolcokat, megszagolta az íróasztal lábait, majd felkapaszkodott üres székembe, kényelmesen elfeküdt és kérdő tekintettel nézett.

Mondják, az ebek „hű társai az embereknek”, „mindent értenek” és „éreznek”. Közelségük mindenesetre óvatosságra int. Meglehet, a farkaskori vad, ősi ösztön, mint a vulkán, bármikor kitör a több ezer éves szelídítettségből. De talán mégis létezik – legalább ideiglenes – szövetség, valami gondolatátvitel-féle ember és állat között, például amikor egy emberi helyzetet az állat felismer és egy mozdulattal vagy tekintettel jelzi, hogy megértett.

Ez a kutya néhány hete járt nálunk, és nem tudok szabadulni barna éjfél-szerű szeme pillantásától. Tekintetében, úgy láttam, vád és beletörődés keveredett, egy hosszú kutya-élet egész mondanivalója.

Vajon érzékelte, hogy én is afféle számadás-periódusban forgolódom-szaglászom ebben a szobában – hiszen egykorúak vagyunk –, és az íróasztalhoz tolt szék, ahová felkapta magát, az íróasztalon heverő olvasószemüveg és golyóstoll, a számítógép és a betűket váró papírlapok valamiféle válságról tanuskodnak? Hiányról, amelynek betöltésére jött létre ez a szoba. A fekete kutya félrehajtotta fejét, értetlenkedve nézett: voltaképpen miért nem ülök abban a székben, miért nem írok valamit, miért nem intézem valós vagy vélt dolgaimat annak rendje és módja szerint. Mikor felkapaszkodott a székre – mert az ugráshoz öreg volt –, mintha példát mutatna.

Ha ennél is tovább merészkednék a feltételezések és párhuzamosságok sűrűjében, mindenekelőtt Bartók fotó-pillantását említeném. Kutyám (most már: kutyám!) széke mögött a falon ugyanis a legszembeötlőbb a jól ismert Bartók-kép – portréja (tekintete) folyamatosan emlékeztet, hogy azért vándorolt el, mert nem élhetett ott, ahol „ordas eszmék” fertőznek.

Kicsit arrébb a falon, még mindig a székben ülő kutya mögött, kollázs látható a múlt század második felének magyar betűvetőiről, mintegy buzdítva a hasonló tevékenységre, amelynek fizikai feltételei adottak. Az ugyancsak falra ragasztott, 1993-as évet jelölő naptár viszont arról árulkodik, hogy itt megállt az idő – vagy figyelmetlenségemet, sőt, közönyömet jelzi minden hátam mögötti iránt.

A vendégkutya mindazt érzi, ami velem történt/történik, és méltatlankodva szemléli az egészet. Egy pillanat, amikor állat és ember megértett valamit egymásból.

fotó | 500px.com

Handi Péter írásai a blogon | Handi Péter írásai a Liget folyóiratban