Nacsinák Gergely András a Raszkolnyikov-szindróma című bejegyzésében Antonio Damasio írásainak apropóján elmélkedik, hogy az agykutatás legújabb eredményei, amelyek „kívülről” alakíthatóvá (és így akár manipulálhatóvá) teszik az elmét, módosíthatóvá a gondolkodást, adott irányban befolyásolhatóvá az érzelmeket, vajon milyen egyéni döntéseken keresztül épülnek majd be a társadalmak mindennapi gyakorlatába.
Kétségkívül izgalmas és sok tudományetikai kérdést felvető terület ez, ráadásul van egy „régi” és egy „új” oldala. Wilder Penfield híres elektródás kísérleteit a második világháború után folytatta, a tudat alatti a képekkel történő befolyásolásának kérdésköre az ötvenes években volt rendkívül divatos, és amióta például a depressziót gyógyszerrel (is) kezelik, azóta folyik a vita, milyen kockázatai vannak az effajta biokémiai beavatkozásnak.
A friss hírek között pedig olyasmikre bukkanunk, hogy egyre pontosabban sikerül egy-egy érzelem lokalizálása, egy-egy szituációhoz kapcsolódó gondolat helyének „detektálása” az agyban – egyre több beavatkozás-típus elvi lehetősége nyílik meg: olyan kísérletekről hallunk a legtöbbet, amelyek gyermekkori traumák „eltüntetését” vagy mozgáskorlátozottak adatsisakon keresztüli, célzott agyvezérlési utasításait tennék valósággá.
Különösen pikáns és sok vitát kiváltó eset lett a Howard Stapleton által 2006-ban kifejlesztett kölyökriasztó készüléké, mert ez már (igaz, méregdrága) piaci termékként kapható is. Azon a pofonegyszerű ötleten alapul, hogy az öregedéssel bizonyos magasabb frekvenciákon érkező hangok érzékelésének képessége elveszik, ám a jól eltalált hullámsávokon sugárzott elviselhetetlen hang a tinédzsereket, akik még tökéletesen hallják, menekülésre készteti.
Úgy tűnik, és Nacsinák írása is ezt sugallja, hogy elérkeztünk egy határhoz, ahol a génmérnökök és a géntechnológusok mintájára az agy kívülről történő befolyásolásának is szakosított „csapatai” alakulnak ki, agymérnökök és agytechnológusok, akiknél ugyanúgy nem lehet eltekinteni a kockázattól, hogy az új elvi lehetőségektől katonai, titkosszolgálati vagy bármilyen más ember(iség)ellenes irányban vigyék el a fejlesztést vagy a felhasználást. (A kifejezés – brain engineering – nem az én leleményem, laboratóriumok és kutatóintézetek sora viseli ezt a nevet).
Ez a kockázat kétségkívül létezik, de először is tegyük fel a kérdést: a megismerés kitágulásából születő korábbi és jövőbeli technológiákhoz képest van-e bármilyen speciális, különleges mozzanata, jellegzetessége az agymérnökségnek, ami miatt megkülönböztetett figyelmet és érzékenységet igényel? Az agy működésének nagyobb felbontású, részletgazdagabb megértése, a gondolkodási folyamatok feltérképezhetővé és modellezhetővé válása vajon hordoz-e „extra” veszélyt? S noha az anti-utópiák és az akciófilmek már lehetséges forgatókönyvek egész sorát végiggondolták és képzeletben „le is játszották”, a magam részéről nem látok olyan mozzanatot, ami új elemet csempészne a diskurzusba.
Ellenben szeretném felhívni a figyelmet arra a szempontra, amiről az agymérnökség kapcsán soha nem esik szó. Ha ugyanis úgy tesszük fel a kérdést, hogy hol tapasztalunk a valóságban ténylegesen módosított agyműködést, ami az érintettek sorsára, életére kihat, és tömeges jelenségként tekinthetünk rá, ellentétben a tudósok javarészt kísérleti fázisban, tervezőasztalon lévő eljárásaival, akkor ott is agymérnököket és agytechnológusokat kell látnunk, ahol soha nem így tekintettünk rájuk.
Kanadai kutatók nagyszerű, sok éven tartó kutatási program során találtak szignifikáns bizonyítékot arra, hogy a tanáraiktól és a szüleiktől megaláztatásokat elszenvedő gyerekek sokkal nagyobb valószínűséggel menekülnek deviáns viselkedésbe, mint kortársaik. Empirikus vizsgálatok igazolták, hogy a félelemben felnövekvő gyerek kognitív mutatói sokkal rosszabbak lesznek, teszt-átlagaik visszaesnek a többiekéhez képest. Az alultáplált gyerekek szellemi képességei mérhetően alulmúlják a normálisan étkezőkét. Pontosan tudjuk már, milyen traumákat és viselkedészavarokat okoz a gyerekbántalmazás és a családon belüli erőszak.
Mennyire tudatosodott már szülőben és pedagógusban, hogy a puszta viselkedés is beavatkozás? Hogy ők is agymérnökök és agytechnológusok, akik alapvetően és elsősorban felelősek, milyen idegpályákat építenek ki szavaikkal, érzelmeikkel, tetteikkel? Hogyha elrontanak valamit az agyakban és a szívekben, tudósseregek sem képesek javítani rajta?
Természetesen a szülő és a pedagógus agya is termék: mások korábbi viselkedéseinek, beavatkozásainak, vélekedéseinek, kényszereinek, indulatainak és értékeinek áramában kiformálódott rejtélyes, összetett valami.
Amikor arról beszélünk, hogy kampányokkal, felvilágosító munkával változtassunk meg avítt gondolkodást, alakítsunk át kulturális mintázatokat, terjesszünk korszerű gyerek-képet, vajon nem agyakban akarunk turkálni? Csak éppen nem szikével, hanem gondolatokkal szeretnénk eredményt elérni? S milyen fontosnak tűnik fel egy pillanat alatt a felismerés, hogy akkor lehet igazán sikeres az „átnevelés”, ha tisztában vagyunk az okokkal. Miért, milyen hatások, milyen jellegzetes mintázatok eredőjeként alakultak ki és épültek be a viselkedéskészletbe a megváltoztatásra érdemes elemek, mi a természetrajzuk, mivel kapcsolódnak össze, hogyan befolyásolhatóak?
Nem pontosan ugyanolyan kutatói kérdések ezek is, mint az, hogy hol van a dühközpont az agyban? Ha tudnánk a választ, természetesen mindkét irányban működhetne a beavatkozás-tervezés, hiszen elvileg ordas eszmék is könnyebben lennének „betáplálhatóak” a fejekbe, és akkor ugyanoda értünk vissza, ahonnan elindultunk.
De azért mégsem. Két dolgot csak ki kell emelnünk búcsúzóul.
1. Az információs társadalomnak sokkal égetőbb kulcskérdése a gyerekbántalmazás megszüntetése, mint újabb és újabb digitális bravúrok elérése.
2. A sikátorban leselkedő lehetséges veszély helyett a nappaliban és a tanteremben pusztító valóságos veszélyre fordítsunk nagyobb figyelmet.
illusztráció | 500px.com
Z. Karvalics László írásai a blogon | Z. Karvalics László írásai a Liget folyóiratban
