A kommunikációtörténettel foglalkozó kutatók egyik kedvenc vesszőparipája, hogy a könyvnyomtatás elterjedése milyen hatással volt a nyugati társadalmakra és az európai gondolkodásra. A szövegek nagy számú sokszorosításának egyik legfontosabb hozadéka volt, hogy a rengeteg párhuzamos variánsból kiváltak olyan szövegek, amelyeket viszonyítási alapnak tekintettek.
Persze a „hiteles szöveg” iránti igény már az írásbeliség elterjedésével jelentkezett – mindenekelőtt az olyan alapszövegek, mint a Biblia vagy a törvénykönyvek esetében –, ám a könyvnyomtatás óhatatlanul is elősegítette a sokféle variánsban megtestesülő kéziratos hagyomány „sztenderdizálását”. Innentől a kompilátorok és kiadók felelőssége lett, hogy a sokszorosított, és így széles körben terjedő szövegek minőségét őrizzék, hiszen a kiadott művekkel együtt a hibák is sokszorozódnak, adott esetben rögzülnek is.
Az évszázadokkal később megjelenő hangrögzítés valami hasonlót tett a zenével: ahogy az írás, a felvétel is rögzíti a pillanatnyi hangot, a lemezkiadás pedig – különösen a rádió korának beköszöntével – hathatósan „szétteríti” és változatlan formában a kultúra elemévé teszi a kompozíciót. Ilyesmi egészen a legutóbbi időkig elképzelhetetlen volt, tekintve, hogy még a kottaírás is meglehetősen késői fejlemény, és inkább elnagyolt emlékeztetőül szolgált a megszólaltatáshoz, nem pedig a felhangzó és elhaló zene megörökítését segítette.
Néhány évtizeddel ezelőtt mindez gyökeresen megváltozott annak a kulturális fordulatnak köszönhetően, amit az internet egyre terebélyesedő hálózata és elképesztő mesterséges memóriája hozott magával: kiteljesedett a Walter J. Ong által leírt, és „másodlagos szóbeliségként” aposztrofált kor. A kulturális tér ismét „fellazul”, töredezettebb lesz, nagyobb teret nyernek a variációk, az esetlegességek, az írott szöveg mellett újra meghatározó szerephez jut a hang és a kép. Ugyanakkor az információhordozók fejlettsége miatt ez már jóval kevésbé törékeny kultúrát jelent, mert bár hangsúlyosabb a jelenidejűség és spontaneitás, egy virtuális térben mégis megőrződik és elvileg bármikor lehívhatóvá válik minden. Hogy ez mennyiben eredményez virtuálisan gazdag, ám valójában szegény kultúrát, az más kérdés.
Arvo Pärt kortárs észt zeneszerző. Régebben a klasszikus és a modern zene határán egyensúlyozva írt szimfóniákat és kórusműveket, aztán jött pár évnyi csönd. A hallgatás után születt műveknek több közük volt a csöndhöz, mint a zenéhez. Egyik legszebb darabja a Für Alina. Nem csoda, hogy sokan és sokszor előadták. A megvalósítások egy része fent van az interneten, és ha az ember meghallgatná az Alinát, először el kell döntenie, melyik verziót válasza. Mert nem arról van már szó, hogy bizonyos ritka műveket ne lehetne elérni, és fáradságot és pénzt nem kímélve kellene az elszánt zenerajongónak kedves darabja után kutatni, hanem hogy egyszerre túl sok a választási lehetőség, meglehetős időbe telik, amíg a lelkes amatőrök és a szenvtelen profizmussal előadott változatok között ki-ki megtalálja a magáét. Talán mire átrágja magát a kásahegyen, el is megy a kedve az egésztől.
A Für Alina pedig éppen olyan zene, amelynél különösen nem mindegy, ki üti le a zongorán a billentyűket. És nem a virtuozitás számít. Az Alina túl van a virtuozitás vagy a hangszerrel bánni tudás kérdésén. Kevés hangból áll, egy gyerek is megtalálná ezeket a klaviatúrán. Mintha a hangjegyek közti csöndet komponálta volna a szerző. De épp ezért: minden egyes pillanat, amikor a zongorista keze megérinti a billentyűt, egész állítás. Ott lesz mögötte a teljes ember; és minden megszólaltatott hang a hallgató egész lényét ragadja meg. Az Alina olyan zene, amelyet nem lehet „eljátszani”: a zongorista nagyjából az ötödik hang után óhatatlanul leleplezi magát. És a hallgatót is: a figyelem különös fajtáját kívánja, amit éppen kezdünk elveszíteni; intenzív és belső odafigyelést igényel, máskülönben elalszunk rajta.
Ma általában a zene nem kivételes alkalom – mint amikor koncerttermekbe kellett menni érte –, hanem a háttérzaj egyik összetevője. Ha valaki rátalál az Alina egyik valódi verziójára a sok közül, az ünnepi pillanat lesz a számára. Megérti, mi a hang méltósága.
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
