Pofára eséseim és csalódásaim között
az ilyen-olyan belebukásokkal együtt
vagy mellett és ellenére akár,
a sors, netán a véletlen kedvez-
ményezettje vagyok
öregen is, ezt éreztem és
gondoltam a minap, ahogyan
slattyogtam, szinte gyalogoltam,
mintha valahová,
holott valójában azért, hogy
a szeptemberben már érő, utcára hulló
diókat, egy szemet legalább naponta J.
tenyerére helyezhessek,
van tét tehát,
s nem akármi, nyilvánvaló,
de lesz-e elég talált dió?
tudtam, ki nem számítható
előre – s íme már napok óta,
újra meg újra: van;
létezik.
Ma is, a betonjárda szélére odakészítve
várt az áttetsző napsütésben – na, ugye!
villantam föl és mohón lehajoltam
érte;
kutyáját sétáltató korombéli úr
pillantása érte
mutatványomat, feddően-e, mindegy,
a kedvezményt már bizonyítottnak
tekinthettem;
öröm feszít most, és szorongás;
meddig tart ki a dió.
Már november van.
