Olvasom a széles látókörű történészprofesszor, Carroll Quigley alapművét (Tragedy and Hope) a XX. század első felének világtörténelméről. Bill Clinton egykori tanára azt írja, hogy az I. világháború addig sosem látott mértékben mozgósította az erőforrásokat, felgyorsítva a már megindult társadalmi-gazdasági változásokat. E változások azonban összehasonlíthatatlanul mélyebben érintették a tényleges viszonyokat, a társadalom szerkezetét, mint az emberek ezekről alkotott elképzeléseit.
Quigley a huszas évek legártalmasabb jelenségének az illúziókergetést látja. A háború sokkjából kiszédelgő társadalmak megtagadták a közelmúltat. A valóságot elfedve látszatvilágot rendeztek be maguk körül, egyfajta kulisszát, melyre az 1913-as viszonyokat festették. E mögött aztán lassanként minden szétrohadt. A valóság csak az 1929-35-ös nagy világválsággal szakadt az emberek nyakába.
Illúzió volt az is, hogy a háború véget ért. A totális mozgósítás érdekében beindított fedezetlen pénznyomtatás és hitelfelvétel lehetővé tette a háború elhúzódását (máskülönben az államok fél év alatt fizetésképtelenné váltak volna). Bankkölcsönökből fizették milliónyi ember vágóhídra hajtását, majd, miután a tömegmészárlás véget ért és a fegyverek elhallgattak, a szökőárként felcsapó infláció sok helyen megsemmisítette a túlélők létalapját és felszámolta a boldog békeidők álmán merengő középosztályt. Az államok eladósodtak, a kereskedelmi kapcsolatok nemzetközi rendszere pedig egyensúlyát vesztette. Mivel a gazdasági feszültségeket nem volt mivel kiegyenlíteni, az érdekellentétek lassanként politikai szembenállássá változtak. Sőt, a harc valójában véget sem ért: folytatódott pénzügyi eszközökkel.
Az 1920-as évek embere azt hitte, ha nincs puskaropogás, már béke van. Mi azt hisszük, ha nincs puskaropogás, még béke van. Ez a mi kortudatunk anakronizmusa.
A főáramú sajtó egyre zsugorodó szókinccsel zsolozsmázik: a „kockázatok beárazásáról”, a „piacok” „megnyugtatásáról” beszél. A valóság ezzel szemben az, hogy a pénzügyi spekuláció azért ölthetett ilyen méreteket, mert a nagybank haszna magánügy, vesztesége közügy. A bankvezetők a bukott spekulációk után drámai képet rajzolnak arról, hogy a gazdaság hitelezése akadozni fog, és sorba állnak az államnál. Az államnak nincs pénze, ezért hitelt vesz fel, hogy kisegítse őket. A felvett csillagászati összegek kamatát csak további államkötvények kibocsátásával lehet fizetni. A bankok a kapott pénzen nem a rogyadozó gazdaságot hitelezik, hiszen a nyereségükhöz egyszerűbb úton is hozzájuthatnak: államkötvényt vásárolnak, vagy beteszik egy jobb kamatot ígérő központi bankba.
A banki tőke önkényuralmának záloga a fedezetlen hitelpénz rendszere. Ezért van, hogy bár működése mostanra teljes abszurditásba fúlt, a szisztéma éppoly érinthetetlen, mint harminc éve a Szovjetunió. Az államok eladósítása árán felfújt monstrumok, hitelminősítők, globális pénzügyi szervezetek és jegybankok monetáris eszközökkel vívott háborúja elemészti a jóléti társadalom még talpon maradt intézményeit, a nemzetállamokat megfosztja maradék szuverenitásuktól, az országok igazgatását komisszár szerepbe állított banki szakértőkre bízza. A megnyomorított társadalmaktól elvont pénz ezer csatornán ömlik a tőzsdék valóságot és fikciót keverő piramisjátékába. A könnyen szerezhető pénz ígéretével elcsábított kisebb-nagyobb spekulátorok szorgos méhecskeként hordják össze a mézet, amíg egy-egy válság ki nem füstöli őket. A lépet kipergetik – a pénz újra meg újra a legtőkeerősebb és legbefolyásosabb játékosokhoz kerül.
A szilárd zsarolási pozícióban lévő pénzhatalom oldalán a jogok és a tőke, a tömegeknél és az államnál a kötelességek és a kamatterhek halmozódnak fel. Az adósrabszolgaság rendszere új politikai alakzatokba rendeződik és az európai országokban is nyílt diktátumokat fogalmaz.
A főáramú média csillogó profizmusával elavult, rég érvénytelenné vált képzetek között kering: nem sokkal ér többet, mint az 1987-es Népszabadság. Állításaival kár is foglalkozni, mert már a keretek, melyekben megfogalmazza őket, hamisak és konstruáltak. A sajtó úgy gondozza a kortudatot, mint a kapitalizmus bevezetésére készülő későkádárizmus: módszeresen fenntartja annak idült anakronizmusát. A kulisszák higiénikusak, és amennyire lehet, most is tetszetősek – a valóságipar rengeteget fejlődött a huszas évek óta. Az épületből viszont alig maradt valami. Ezért villognak növekvő fényerővel és egyre színesebben az interaktív díszletfalak.
foto | 500px.com
Ács József írásai a blogon | Ács József írásai a Liget folyóiratban
