Édes Kelemen Öcsém,
vajh emlékszik még rám, szegény öreg nénjére? Azt sem csodállanám, ha nem, oly régen írtam Kegyelmednek, most azonban félretéve feltartásaimat, pennát fogok, mert váratlan találkozásnak lettem részese a kórodában, hol beteg szívemet tákolgatják, s ennek révén megtudtam holmi apróságokat apámról – a Ked nagyapjáról –, ki harminc esztendeje már, hogy égi vizekre evezett, kivetni horgát mennyei pozsárokra és harcsákra, mert bár nem ette a halat, szenvedelmes horgász vala, és mindétig szívesen látta maga környül a vizek lakóit. Rendelőjének színpompás Aquariuma kedves emlékem, ha az álmatlanság Khimerája gyötör, gyakran hívom a némán vitorlázó halacskák látványát, segítenének álomba merülni, s most megtudtam, másnak emlékképei között is úszkálgatnak.
A kórodában két öreg asszonysággal kerültem egy szobába, kik estére kelvén beszélgetéssel múlatják az időt. Sajátos egy társalgás, mondhatom, az öszvegubancolódott távbeszélővonalakon zajló diskurzusokhoz hasonló: ki-ki a másikára nem sok ügyet vetve csak a magáét mondja, mégis tanulságos figyelni rájuk, mert felváltva adják elő életük summáját, az elmúlt század falusi hétköznapjainak gyakorta keserves, ritkábban vidám históriáját.
Az öregebbik – kevéssel innen a kilencvenen – csupa bőr, csupa ín, aszalódott, vékonyka vénség, ámbátor fürgén mozog; a’ fajta, kinek – míg két hete meg nem legyintette a túlvilág szele – soha semmi nem volt nehéz, ha kellett, a tele zsákot is felvitte a padlásra. P*-be való, hol a Ked nagyapja orvosdoktorkodott egykoron, s hol eszmélésem esett, sőt, testvéröcsémé is, a Ked apjáé. Siralmasan szegény szlovák nép lakta a helységet, föld nélküli cselédek, ki közülük egy tehénkét tarthatott, tehetősnek számított, s így orvosuk is oly szegény maradt, mint a templom egere, kivált, ha nem volt szíve elkérni a medicina árát.
Azt mondja, orvos volt P*-ben? Hogy hítták? Kérdezte a P*-i asszonyság, midőn én is beleszóltam a conversatioba, s elmondtam, mi közöm vagyon falujához. Ismertem az édesapját, néz rám meghallván a nevet, ugye, magos, vékony ember volt? Hasonlított magára. Azt hívém, udvariasságból beszél, de nem, őszintén örvend, s egészen felvillanyozódik, ismertem a lányt is, aki maguknál szolgált, mondja.
Erkát? kérdem, félve hogy más lesz a válasz, s egy gödröcskés arc, lenszőke copf, ringó alsószoknyáktól kitartott cukorrózsaszín rokolya jelenik meg előttem. Összefogódzva almazöldbe öltözött barátnéjával – tán éppen azzal, kit most a kórodában hallgatok – ment vasárnap délelőtt a kimenős Erka az istentiszteletre. Kicsi vagyok, talán ha négyesztendős, irigyen leskelek a nagylányok után a kerítésrésen át.
Erkát, bólint a kis öregasszony, és szív alakú arcán táncra perdül a sok ránc. Együtt jártuk ki a hat osztályt, aztán mentünk szolgálni. Nemrég halt meg szegény. Odaát, int kicsiny madárfejével bizonytalan irányba. Nem tudni, a szomszéd országra, vagy csak a szomszéd városra gondol, ám a szomorúság épp csak átsuhan rajta, s pergő nyelvvel beszél tovább. Nem ö-zik, mint nálunk szokás, hajszálnyival nyitottabb a-t ejt a miénknél, csupáncsak ennyi az akcentus, pedig otthon – míg megvolt a család – minden retyerutyájával szlovákul beszélt.
Szerették a faluba az édesapját, mondja, gyógyította az én apámat is, de nem kért érte pénzt. Tudja, tejjel oltotta, azt találták ki akkor, frissen fejt tejjel. Nekünk nem volt tehenünk, a szomszédtól kaptuk, aztán otthon felforralta néném, és velem küldte el. Reumás volt az apám, alig tudott járni, de meggyógyult tőle. Csirkét vitt hálából az anyám, egy pár rántani való csirkét, meg tojást, de nem a pán doktornak, az el nem fogadta volna, hanem a pani doktorkának, a maga anyjának, hátra a konyhába.
Elhallgat, rám néz, várja mit szólok, de nem sokáig fékezi magát, és kibuggyan belőle a legfontosabb: Kis halai voltak, igaz? Kis halai voltak az apjának! Láttam ám maguknál. Erkáért mentem, hogy hívjam haza egy percre, de nem mertem átlépni a küszöbjüket. Szegény leány voltam, nekünk nem szabadott bemenni csak úgy ilyen helyekre, de a maga édesapja megfogta a kezemet, gyere, kislány, nézd meg azokat a halakat. Hát néztem is nagyon, mert én még olyan gyönyörűséget nem láttam. Mit tudtam én, hogy hívják azt az üvegkalickát, amiben úszkáltak, nem volt olyan senkinek a faluban.
Rövid, rózsaszín hálóingben áll az ágyam végénél, sárgásfehér haja vékony kis copfban a tarkójára csavarva. Eltévedt kislány? Magányos párka? Fújja vézna alakját, tépi az elmúlt század viharos szele, fogatlan szája mégis mosolyra húzódik, és szeme tükrében, ebben a víztiszta kékségben a fiatal P*-i doktor ezüsthalai ficánkolnak.
Ked még nem sokat vergődik régi dolgokkal, de egyszer majd megöregszik, s kíváncsi lesz rá, hogy s mint éltek azok a régiek. Azokra az időkre küldi öregapja néhai Aquariumának emlékét hívséges szeretettel:
édes Nénje
Jámborné Balog Tünde írásai a blogon | Jámborné Balog Tünde írásai a Liget folyóiratban
