Nem vagyok tolakodó, csak hát nem lehet nem észrevenni nikotintól sárga, nagy ujjait, ahogy rendezgeti a földön heverő szatyrokat, hogy le tudjak ülni az ablak mellé. Közben előbukkan dzsekije alól egy ing, meg még egy. Kipirosodott tarkójára csorog az izzadság a sapkája alól. Nem lehet nem odanézni: mitől ilyen büdös, minek ez a sok ruha júliusban, és vajon mitől rozsdavörös foltos a borostája? Nem lehet a végtelenségig kibámulni az ablakon, farkasszemet nézni magammal a fekete üvegtáblán. Meglátom a szemetesből kikandikáló kevertes üveget.

Mindent értek. Látom, mindjárt kezdi, mint az öregek általában. Mosolyog, rám néz, és a szokásos „elnézést, kisasszony” nélkül közli velem, hogy a tetőkre kilincseket kellene szerelni. Hallgatok. Továbbra is mosolyog. Azt mondja, masszívabb anyagból készült, nyolcvancentis átmérőjű csövekben kényelmesebb volna kiszakadni a térből, mert az ő régi melhiorból készült alagútja már több helyen kilyukadt. Ingatom a fejem, kinézek az ablakon. Hátha abbahagyja! De ő még mindig nevetgél és szavalni kezd – Caspar David Friedrich emlékére.

Nem nevetek, még egyensúlyozok egy ideig. Folytatja a kilincses vonalat. Azt mondja, a leszakadt kábelekkel is kezdeni kéne valamit, mert nekicuppannak az olvadt végeikkel. Neki. Nem is gondolkozom, válaszoljak-e valamit. Képzeletben már szállok le. Úgy látszik, nem zavarja, egyre vidámabb. Kikerülhetetlen kéményekről mesél, majd feláll – alig fér el a kupéban.

Lehúzza az ablakot, kihajol. Becsap az esti menetszél, kellemesen hűs. Sápadtan fordul vissza, és jelentőségteljesen rám néz. Szája körül megnyúltak a mély barázdák, nem mosolyog. Kétségbeesetten kérdezi, merre járunk. Ránézek az órámra, mondom, félúton vagyunk, Hatvan felé járhatunk. Visszaül, arcát az ablaknak nyomja, dadog. Városnevek töredékeit motyogja, de elnyeli az üveg és a sok nyálbuborék. Kint semmi fény, hiába tapasztja kezét az arca köré, csak a saját szemét látja. Nem értem, mit motyog.

Elcsendesedik, nem szól, nem énekel. Babrálja a szatyrokat. Hátradőlök én is. Úgy csinálok, mintha aludnék. Már megszoktam a fülledt bűzt, egész békés a kupé. El is aludnék, de hirtelen zökken a vonat és megáll.

Az öreg még mindig velem szemben ül. Piszkos keze furcsán lóg, nagy teste összeroskadt. Feje az ablaknak koccan. Lecsúszik az ülésről és a vállára esik. Arca sárga, mint a lámpa fénye, ráncaiba valami ragacsos anyag száradt. Zsebéből legördül egy teleírt blokktekercs, rá a szatyrokra, kiszabadul néhány olvadt szaloncukor. Egy leszakadt kábel esett a sínekre. Húsz perc elteltével indul tovább a vonat. Megint ránt egy nagyot, a zacskó tartalma az ölembe pottyan. A lista tetején az évszám: 2011.