Hiábavaló is volna az okok elemzésével bíbelődni: váratlan kiadások, a hirtelen megszigoródó tél nyomában érkező számlák, felgyülemlett tartozások – elég annyi, hogy elérkezett a pont, amikor feleségemmel elkerülhetetlen következtetésre jutottunk. Egy régi nejlonzacskóba csomagolva feküdt vagy három kiló ezüstnemű – régi evőeszköz abból a fajtából, aminek láttán az ember hajlamos elhinni, hogy egykor csupa óriás lakta ezt az országot –, ezeket kellett útnak indítani, hogy némi egérutat nyerjünk.
Feleségem, gondos asszony lévén címet is szerzett, ahol majd tört ezüst árában az eszcájgot átveszik, és ha történetesen egy készlet is akadna közöttük, azért tripla árat fizetnek. Lagymatag lelkesedésemet felszítandó, gyorsan ki is számolta a várható összeget három kilóra vetítve, és el kellett ismernem, hogy ez, e hóra legalábbis, gondjaink jelentős részét megoldaná. Így hát egy csípős késő téli délután hónom alá csaptam a zacskót, és elszántan nekiindultam a belvárosnak.