Távoli mezők illatát érzem,
s hallom sosemvolt városok zaját.
A réteken föltörnek, csokrokban,
a fűcsomók csöndes akkordjai.
Még egy hónap, és szinte itt a nyár.
Megint felzúg a lombos fák kara.
Úgy teszek, mint boldog, reményteli
korok emberei, akik minden
órától, naptól, héttől valami
jót várnak, üdvöset, örömtelit.

Bizsereg a föld. Viszket a talpunk,
s mennénk, hogy bejárjuk vidékeit.
Mennénk, és meg se állnánk, földúton,
elhagyott gyárak és telephelyek
gazzal benőtt kerítése mentén,
dombon, völgyben, keskeny vízmosásban.
Elhisszük, hogy nekünk épül ez a
körénk hajló gyönyörű mindenség,
mert mind, ami él ég és föld között,
szótlanul dörömböl mellkasunkon
az első, egyetlen szerelemben.
Mint a sarat, vakarnám magamról
a világot máskor. Most langy szellő.
Most teli tüdővel belélegzem.
Most nem ketrec. Most épp mérhetetlen.
Íme, létezik egyetemes jó!
Csak épp emigráltunk a rossz elől,
és elfeledtük ezt az óhazát.
Távoli mezők illatát érzem,
s hallom sosemvolt városok zaját.

fotó | Michael Wesely

Ács József írásai a blogon  |  Ács József írásai a Liget folyóiratban