Ahol lakom, a fák nem nőnek az égig, a tízemeletes házak elfogják előlük a fényt. A Fő téren naponta több tízezer ember vonul át (civil díszszemle), és az autóbuszok évente mélyítenek új vájatokat a frissen és rosszul aszfaltozott úttestbe (groteszk tetoválásminták). Sok-sok embert láttam az itt töltött évek alatt, és megtanultam az alkalmazkodás művészetét, ami egyfajta csőlátással rokon. Nem veszem észre, ami eltér a szürke átlagtól – csak a veszélytelennek vagy ismerősnek tűnő arcot vagy tárgyat választom ki tömegből.

Irtózom a változástól – úgy érzem, az új információ vagy benyomás lefegyverez. Ha kilépek a lakásból, bezárom a szívemet. Sokszor elég hallanom a kulcscsomó csörrenését, máris begombolkozom. Megvárom, míg a lift üresen jön fel a hatodikra, mert nem akarok senkivel beszélgetésekbe bonyolódni, és távol tartom magam a szórólapoktól, amelyek idegen életekről szólnak.

A különös izoláció azonban néha pozitív hatású. Igaz, anti-Robinsonként őrködöm saját szigetem felett, és nem szívesen pillantok meg ismeretlen vitorlákat a láthatáron, de számon tartom, kikkel élek egy jégtáblán a hideg időkben, és listát készítek a napi útvonalam mentén előkerülő látványokról, eseményekről. A Szikraszóró pultjai mögött ott ácsingózik a sárga kabátos társaság; a villamosmegálló plexitábláján nem cserélték le a regazzás reklámot; az állateledeles bolt kirakatából ugyanaz a gorilla vigyorog, és a ház fölszintjén található, poros tűzriasztóról senki sem törölte le az ujjal rajzolt, huncut mosolyt.

Utam naponta többször egy valaha szebb napokat látott épület csigalépcsője mellett vezet, amit vastag betonfal véd a széltől és a kíváncsi tekintetektől. A lépcső alá ősz végén (minden ősz végén) fehér vattaszakállú, pufajkás bácsi hurcolkodott be. Körülbástyázta magát dobozokkal, s ezeket üres sörösüvegekkel meg is támasztotta. Nem sok vizet zavart. Szinte az egész napot átaludta. Csak bojtos sapkája látszott ki a magára halmozott takarók és dunnák alól. Valószínűleg éjszaka indult portyázni… vagy felelevenítette régi kapcsolatait a legitim melegedőkben?

A hideg idők kezdetén a bácsinak nyoma veszett. Ruhadarabok, zsákfoszlányok maradtak utána – még ócska matraca is eltűnt. Gyanakodva kémleltem körbe-körbe: hátha mások is követik példáját. Lehet, hogy az Arzenál pékség fülvédős kiszállítója és a lottózó meleget köpködő fűtőteste is az „enyészet útjára” lép?

Aztán a minap megkér gyermekem, hogy vigyem vissza a helyi Szabó Ervin Könyvtárba a kölcsönzött könyvét, mivel ő, sajnos, nem ér rá. Viszem persze. A frissen felújított könyvtár a csigalépcsős épület első emeletén található – felmászom… és kit pillantok meg egy szélvédett, hómentes sarokban? Igen, az elveszett hajléktalant. Fekszik a takarók alatt, és húzza a lóbőrt. Végre valaki a milliók közül, akit talán nem zavarnak a még ugyancsak hideg idők.

fotó | 500px.com

Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban