...elképesztő, mi mindent lehet útközben is olvasni. Erről alighanem a híres Aldus Manutius tehet, aki velencei nyomdájában kiötlötte a nyolcadrét zsebkönyvformátumot, és rögeszméje volt, hogy a klasszikusokat ne csak tekintélyes fóliánsokon lehessen tanulmányozni, gótikus nyugalomban. Vele borult fel a világ addig ismert rendje, és az ember azóta hordhatja magánál Homéroszt, vagy tarthatja egyik kezében a tekintélyes Platónt, míg a másikkal esetleg földimogyorót töm a szájába.
A következmények beláthatatlanok. Lehet Bibliát osztani egy útkereszteződésben. Kötelezőként kiszabott Shakespeare-rel birkózni vacsora mellett. Tibeti halottaskönyvet lapozgatni a villamosmegállóban. Lehet olvasni Dantét hason fekve és limerickeket a könyvtárban. Az anomáliáknak se vége, se hossza. Rejtőt kiadják hatszáz oldalon keménytáblás díszkiadásban, amit az ember csak olvasópultra fektetve bír felnyitni, a klasszikusokat pedig kivonatolják, hogy tíz oldalra zömítve elférjenek.
A velencei nyomdász ötletével új fejezetéhez érkezett a forma és a tartalom közti hosszú párbeszéd, midőn rájöttek: a Szentírás első betűinek festett iniciáléi helyett az ólomból öntött zordon nagybetűk is megteszik, és a szöveg attól még ugyanaz marad. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy mindez kihatott például a születőben lévő protestantizmus gondolatvilágára, vagy a későbbi korok költészetére. Egy tudós német, bizonyos Quirinius Kuhlmann még rotációs versautomatát is konstruált, ahol a kiszedett szavak elforgatásával lehet előállítani újabb és egyre váratlanabb költeményeket.
Azóta számít kihívásnak eltalálni a szövegek megfelelő közegét, ami pedig legalább annyira múlik a könyvformátumon, mint az olvasó leleményességén. Shelley például úgy találta, hogy Hérodotosz történeti műveinek forgatásához nincs adekvátabb helyszín egy gutaütéssel fenyegető délszaki tengerpartnál: „Szokásommá vált – írja –, hogy levetkőzöm és kiülök a sziklára, ott olvasom Hérodotoszt, míg verejtékezésem alább nem hagy.”
Ellenben Marguerite Duras a zárt, és lehetőleg félhomályos szobát preferálja: „Nem lehet kettős világosságnál olvasni: a napvilágnál és a könyvből áradó fényben. Villanyfénynél kell olvasni úgy, hogy a szoba homályban marad és csak a könyvoldal derül fel.” Kíváncsi vagyok, Duras Hérodotoszt is olvasta-e így, avagy a félhomály egészen más jellegű könyvek tartozéka. Borges példáján okulva mindenesetre nem árt emlékezetünkbe idézni, hogy az embernek végül még minimális világosságra sincs szüksége, hogy olvasó legyen – ami arra utalhat, hogy a megértéshez szükséges fény forrása sem nem a Napban, sem nem a villanylámpában keresendő.
Mégis tartja magát az elgondolás, hogy bizonyos könyvek meghatározott hátteret kívánnak, és hajlok is legalább egy minimum elfogadására, amennyiben a világért sem vinnék például Kantot a Riviérára. Persze fordítva is lehet gondolkodni, és biztos vagyok benne, hogy vannak dogmatikusok, akik szerint ha egy könyv nem való az erdőbe vagy a parti sziklákra, ahhoz jobb hozzá sem nyúlni; míg mások ténylegesen nem olvasnak olyan könyvet, ami a buszon vagy a fodrásznál nem állja meg a helyét.
Egyébként a szabad levegő mellett szállt síkra Whitman is, aki a környezetnek valóságos hermeneutikai értéket tulajdonít, amikor azt mondja: „Ha meg akarsz érteni, eredj a magaslatokra vagy a vízpartra; az első szúnyog is magyarázat, s egy csöpp vagy hullámverés is kulcs...” Ezek szerint a vers mintegy véletlenségből került a papírra, holott a helye a nádasban vagy a füvek közt volna; igazi anyaga pedig nem is a szó, hanem a létezés:
„Esküszöm, sohasem említem többé a szerelmet vagy halált házon belül,
És esküszöm, sohasem magyarázkodom többé, csak annak
a férfinak, vagy nőnek, aki szabad ég alatt áll meg külön velem.”
A szavaknak tehát megvolna a maguk külön helye, ahol otthon érzik magukat és feltárják valódi jelentésüket; ahol hitelesen kimondhatók, és ahol valósággá válnak. Ez az elgondolás viszont ahhoz vezet, hogy bizonyos környezetben bizonyos mondatok igazak, míg máshol, más körülmények közt képtelenségnek, sőt, egyenesen hazugságnak hatnak. Így születik meg némely javíthatatlan álmodozók képzeletében a Könyv ideája, mely mindig és mindenütt, tengerparton vagy szuterénben, villamoson és csöndes kolostori kertben is ugyanazt jelenti.
Manutiust lehet hát okolni, hogy tudunk „jobb híján” olvasni, unalom ellen, puszta időtöltésképpen; mint ahogy az ő ötlete volt az is, hogy a nyolcadrét könyveket olcsón kell adni. Csak épp ő Ovidiusra gondolt, Horatiusra, Hésziodoszra, és az egyetlen kortárs szerző által írott és talán regénynek betudható kötet, amit kiadott, egy Hypnerotomachia Poliphili címen futó szerelmi történet, ami annyira szimbolikus és bonyolult, hogy történészek garmadája vitatkozik róla egy évszázad óta – egyébként minden idők egyik legszebb könyvének tartják.
Így hát mindig óhatatlanul a jó Aldo Manuzio jut eszembe, velencei nyomdaműhelyével és lelkesítő ötleteivel, amikor látom, hogy a buszon, a szemközti ülésen vagy a forgónál a korlátnak dőlve olvas valaki egy nyolcadrétben kiadott tekintélyt, jó eséllyel könyvtári jelzettel ellátva. De a rohanvást olvasott könyvek eszembe jutatják a velencei nyomdász emblémáját is, amit egy császárkori antik érméről lesett el – mintha megsejtette volna, hová vezet újítása. Az aldinákon látható egy horgony köré fonódó delfin, amely a megzabolázott gyorsaság jelképeként a festina lente, a „megfontolt haladás” ókori bölcsességét illusztrálta. Mert talán mégsem lehet mindent útközben olvasni.
illusztrációk | bookshelfporn.com
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
