1948-ban
a II. Rákóczi Ferenc úttörőcsapat tagjaként
vonultam-tam
a falu temploma, kocsmája, vegyesboltja közti térségre,
az oroszlános emlékműhöz;
nem tüntettünk,
ünnepeltünk,
sütött a nap,
aztán esett a hó,
rövidnadrágban voltunk, bőrünk kipirosodott,
fújtuk a Gábor Áron rézágyúját,
jó volt,
a hangszórók is szóltak, elzengték nekem,
egyik ember annyi mint a másik,
bár a bőre barna vagy fehér;
könnyű volt elhinnem,
és ma is, ahogy nézem,
a kezem rajzolta képen
látom:
valamilyen értelemben az irtózatos hazugságok,
emberevő rendszerek dokumentumaival beoltva
is
arra a dallamra fantáziálok,
huzigálok vonalat;
a demagógiákban tobzódó ország-világ-állapot
álszent figurái
bármit is vakognak oda-vissza feszt és prompt,
és nincs egy praktikus pont,
honnan
a zagyva vircsaft felbontható,
ha mégis megszólalnék a rajzolatom hangján,
csakis ezt mondanám:
gyere, legyél te március
meta,
akármilyen történelmietlen,
kapaszkodj belém most –
ne csak képzeletben.
