Hiábavaló is volna az okok elemzésével bíbelődni: váratlan kiadások, a hirtelen megszigoródó tél nyomában érkező számlák, felgyülemlett tartozások – elég annyi, hogy elérkezett a pont, amikor feleségemmel elkerülhetetlen következtetésre jutottunk. Egy régi nejlonzacskóba csomagolva feküdt vagy három kiló ezüstnemű – régi evőeszköz abból a fajtából, aminek láttán az ember hajlamos elhinni, hogy egykor csupa óriás lakta ezt az országot –, ezeket kellett útnak indítani, hogy némi egérutat nyerjünk.

Feleségem, gondos asszony lévén címet is szerzett, ahol majd tört ezüst árában az eszcájgot átveszik, és ha történetesen egy készlet is akadna közöttük, azért tripla árat fizetnek. Lagymatag lelkesedésemet felszítandó, gyorsan ki is számolta a várható összeget három kilóra vetítve, és el kellett ismernem, hogy ez, e hóra legalábbis, gondjaink jelentős részét megoldaná. Így hát egy csípős késő téli délután hónom alá csaptam a zacskót, és elszántan nekiindultam a belvárosnak.

Az üzletet először nem találtam. Volt egy ideám, hogy az efféle ezüstfelvásárlók egytől-egyig sötét mellékutcák fémszagú boltjainak mélyén gunnyasztó öregemberek, de az ilyen elképzelések éppúgy adódhattak régi filmekből, mint E. T. A. Hoffmann túl zsenge életkorbeli olvasásából. Józan mérlegelés alapján ezért nem is hagytam helyt az előítéleteknek, és pártatlan szemmel, pusztán a címre hagyatkozva kerestem a boltot. A megadott háztömböt először is körbejártam, és mivel otthon megígértem, hogy kivételesen talpraesett leszek, és igyekszem profi üzletelő benyomását kelteni, a második kör után már össze is szedtem a bátorságot, hogy kellő határozottsággal nyissak be az ajtón, mint aki tudja, mit csinál.

A helyiség négy lépés hosszú volt, és olyan széles, hogy egy ember szabad kézzel kényelmesen megfordulhatott benne. A táskát már ajánlatosabb letenni, majd a hátraarc után a másik kézbe visszavenni, nehogy egy véletlen mozdulattal lesodorja a polcokra biggyesztett gyertyatartókat. A négy lépés végén asztal volt, mögötte velem egykorú férfi ült, messze nem töpörödött aggastyán. Gondosan kitervelt fesztelenséggel köszöntem, és előadtam, hogy van nálam némi családi ezüst értékbecslésre, s ha úgy alakul, talán itt is hagyom – elvégre minek visszacipelni olyan hosszú úton.

A lendület akkor tört meg, amikor a hátam mögött is megszólalt egy hang: ötvenes, sima arcú férfié, akihez képest az üldögélő mindössze segédnek bizonyult. Így két tűz közé szorítva pakoltam ki a pultra a lehetetlen mennyiségű, piszkos nejlonba gyömöszölt, becses evőeszközt, és éreztem, hogy amíg a csomókkal vesződöm, a belépéssel szerzett renomé utolsó maradékai is lefoszlanak rólam. Mégis, mint egy vérbeli színész, az utolsó pillanatig küzdöttem a jelenetért.

- Jöjjön ide, főnök úr – mondta a korombeli –, és nézze meg maga is.
Sűrű bocsánatkérések közepette helyet cseréltünk. Nézi a főnök úr is.
- Milyen kár – mondja, miután ujjai között megforgatja a villákat.
- Milyen kár – visszhangozza a segéd is. Egymás után, a legnagyobb szakértelemmel forgatják a villákat.
- Micsoda kár? – kérdem óvatosan.
- Pakfong – mondja az ötvenes, aki még a a zakóját is kigombolja ehhez.
- Alpakka – fordítja a segéd. – Nikkelötvözet. A háború előtt is drága dolog volt az ezüst, nem mindenkinek futotta rá, inkább ezt használták. Nagy kár. Ha ezüst volna, szép summát vihetne haza. Esetleg ez...
- Igen, és ez is – teszi hozzá a főnök. – Meg nézze meg talán ezt is! De a többi...
A segéd a nagyobb nyomaték kedvéért nagyítókat és valami mérőeszközt vesz elő. Még egyszer átfutják a halmot. Az egész hóbelevancból három villa ezüst.
- A többit is itt hagyhatja, ha nem akarja rakosgatni – ajánlja a főnök. Kitesszük dekorációnak.

Felébred bennem a gyanú. Hátha mégis mind ezüst, és ezek most itt kipróbálnak, és esetleg rájuk hagyom a szép summát. Azt aztán leshetik.
- Ugyan, nem tesz semmit, elviszem – legyintek könnyedén, és kezdem visszaömleszteni az eszcájgot a ragadós zacskókba, válogatás nélkül. Előzékenyen nézik.
- Hanem – szól az idősebb, és felém fordul –, hanem ha volna még otthon valami... ékszer, gyémánt, porcelán...
- ...festmény, esetleg – tódít a segéd.
- Ha még eszébe jut valami, uram, ilyesmit szívesen átveszünk. Arany, műtárgy, efféle... természetesen nem egyszeri együttműködés reményében... És persze a közvetítőnek jár valami tisztes jutalék...

Jesszusom, csak most esik le, minek néznek engem a több kilónyi pakfongommal. Orgazdának, aki terepszemlét tart. Futárnak. Ahol három villa akad, bizonnyal akad több is. Műtárgy például, és ékszerek. Túl meggyőzőre sikerült az antré. Az ötvenes már olyan közel áll hozzám, hogy látom szemében a hajszálereket. Szerencse, hogy közben végeztem a gyömöszöléssel.

- Köszönöm, nem felejtem el, persze, mindenképpen – mondom bátorítólag, jelezve, hogy ha műtárgy akad a kezembe, állok rendelkezésükre. – Azért a három villát itt hagynám.
- Vagy úgy – szól kissé csalódottan. Úgy látszik, aki kéri a három villát, a szemében mégsem lehet nagymenő. Válla felett hátraszól az üldögélőnek:
- Mérje le, Artúr, az úrnak a három villát, kérem.
Ezt száz évvel ezelőtt sem mondhatta volna szebben. Artúr leméri egyenként, olyan kicsi mérlegen, amilyet még nem is láttam, és szoroz.
- Háromezret tudunk adni értük – közli, és ránk néz.
- Háromezer – mondja a főnök széles mosollyal. – Elvégre az is több, mint a semmi. Egy csokor virág kijön belőle a kedves feleségének.

Hogyne, az kijön. Bár az „Artúr” után a „becses neje” vagy a „nagyságos asszony” stílusosabb lett volna. Leszámolják a pénzt, én meg átveszem, némileg szégyenkezve, hogy a három villa mellé momentán nem tudok felmutatni egy árva Zsolnayt vagy Munkácsyt sem. Kezet rázunk, és kifordulok az utcára, a hűs, józanító, jelenbeli utcára. És még a táskám sem lett észrevehetőn könnyebb.

Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban