BEFEJEZNI

Tehát Isten mint szerző. „E világ összes szépséges és mívesen megalkotott teremtménye mi is lehetne más, mint egenként megrajzolt és illuminált betű, írójuk tökéletes ízlésének és bölcsességének megannyi hű megnyilvánulása? (...) Azok vagyunk mi is, miután a mindenség e csodálatos könyvének elejére helyeztél bennünket, hogy annak teremtményein át, mintha betűk volnának, Teremtőnk tündökletességét olvashassuk” – írta a 16. század végén bizonyos Louis de Granada.

S mielőtt felmerülne bennünk, hogy ötszáz évvel később a világot szemlélve meglehetős optimizmus szükségeltetne, hogy a Teremtő tündökletes mivoltára következtessünk, nem árt felidézni, hogy már a 16. század sem volt épp zökkenőmentes. Inkább érdekes a gondolat, hogy az ember, bár maga is csak egy betű a sok közül, mégis el tudja olvasni a mindenség nagy képeskönyvét; ezek szerint a világegyetem voltaképp önmagát olvasó írás. Innen már csak egy lépés a kvantumelméletre hajazó feltételezés, hogy a kozmikus írás olyan könyvet alkot, amely az olvasás pillanatában születik meg, vagy még inkább az olvasás aktusa által.

Nemigen lehet előrelapozni ebben a könyvben, s még a legelhivatottabb szibillák sem képesek kisilabizálni kész szövegként a jövendő tetszőleges fejezetét: miért is ne lehetne olyan könyvet elképzelni, amely nemcsak folyamatosan bővül egy-egy lappal, hanem egészében is alakul? Ha a mindenség könyv, akkor úgy képzelem, mágikus könyv; olyan enciklopédia, amelynek címszavai állandóan módosulnak, vagy eposz, ahol a korábbi énekek is változnak a későbbi történések fényében. Lehet, hogy afféle könyvtári könyv a mindenség, amelyen az olvasók nemzedékeinek kommentárjai, javításai és kérdései mind rajtahagyták a maguk nyomát. „Vannak könyvek – írja George Santayana –, amelyekben a lábjegyzetek, vagy valamely olvasó kézzel írott jegyzetei még a szövegnél is érdekesebbek. A világ is ilyen könyv”.

Ezek szerint a Teremtő talán nem is kész művet alkotott, hanem afféle nyers fogalmazványt, vázlatot: egy ötletet skiccelt fel a téridő pergamenjére, de ránk hagyta a kidolgozást – vagy éppen általunk dolgozza ki? Mintha valaki reggel sietősen odavetne a jegyzetfüzetébe pár sort, és délután döbbenten konstatálná, hogy a vers vagy novella időközben befejezte magát. S ha kész művet adott is ki a kezéből ez a bizonyos írnok-isten, ki tudja, hanyadik, átdolgozott és javított kiadással van dolgunk? És tekinthető-e a kárhozottak névsora úgy, mint kozmikus hibajegyzék? Ezzel mindenesetre visszajutottunk az ősi gondolathoz, hogy a világmindenség szöveg, a jelenségek pedig, magunkat is beleértve, szavak, írásjelek és betűk.

Ritka azonban az olyan szerző, aki megelégedne egy könyvvel: s ha mi magunk ilyenek vagyunk, miért tételeznénk fel kevesebbet arról, akinek vonásait hordozzuk? Egy mindenható Isten alighanem kihasználja teremtő potenciálját, és végtelen számú könyvet ír egyszerre – ez minden író álma –, és akkor már nem is kozmikus könyvről kell beszélnünk, hanem kozmikus könyvtárról, amelynek egyszerre vagyunk tételei és olvasói – elvégre egyetlen szerző sem lehet meg olvasók és kritikusok nélkül. Könyv tehát minden ember, azzal az állandó kihívással küszködve, hogy az univerzális könyvtár melyik szekciójába sorolja önmagát; miután per pillanat úgy tűnik, nincs kéznél könyvtáros, aki a feladatot elvégezné helyette. (A fatalizmus hívei persze kivételek ez alól, szerintük a sors könyvét égi kezek már jó előre megírták, kiadták, elraktározták, így a besorolásról vitázni is felesleges.)

Voltak korok és szerzők, akik az ember könyv-mivoltát csaknem szó szerint vették: elég Szent Euláliára, az ókeresztény mártírra gondolni, aki a megkínzatásakor kapott sebeket „bíbor tollvonásokhoz” hasonlítja, amelyek Krisztust dicsérik, vagy Arcimboldóra, aki festményén egy udvari könyvtárost csupa kötetből álló arcként ábrázolt. Ha viszont kötetek volnánk, csak remélni lehet, hogy a mindenség könyvtárosa megőrzésre érdemesnek ítél, és jól elraktároz bennünket, s nem ad túl rajtunk valami pokoli antikvárium számára.

A világ könyvvel azonosítása abból az egyszerű feltételezésből indul ki, hogy a kozmosz nem kaotikus, hanem értelmes egység, és hogy ez az értelem dekódolható. Akkor is tartja magát ez a metafora, ha manapság praktikusan egyre kevesebb könyv bizonyul értelmes egységnek, vagy ha létezik egynéhány megfejtetlen és megfejthetetlen könyv, mint a Codex Seraphinianus. A kozmikus könyvtől azonban meg kell különböztetni a Tökéletes Könyv ideáját, amelyet minden szerző, ha más-más módon is, de közelíteni törekszik, és amely az egyes művekben partikulárisan tükröződik. Ez utóbbi az a délibáb, amelyet senki sem érhet el, mégis mindenki ahhoz méri írásait és önmagát. Ezért jelent különös kockázatot a könyv befejezése: legkésőbb ezen a ponton ugyanis a szerző is, olvasó is kénytelen beismerni, hogy ez a könyv mégsem az a könyv. A különbség csak abban mutatkozik, mekkora hiányérzetet hagy maga után a befejezés.

Persze vannak kivételes művek, ahol stílusbravúrnak vagy bölcs belátásnak köszönhetően a kontraszt nem akkora; ahol a rést a valós és ideális közt sikerül a minimumra szorítani. Annyi hiányérzet azonban mindig marad, hogy az olvasó egy másik könyvet is kézbe akarjon venni, és ne elégedjen meg ezzel az eggyel – bár lehet, mindez pusztán az idő vétke és hibája. Szent Ágoston szerint egyedül az angyalok tökéletesen boldogok, mivel „mindig olvasnak, és amit olvasnak, sohasem végződik be” – ámde ők is csak azért ilyen kiváltságosak, mert végtelen olvasmányuk a Teremtő. Nekik jutott az olvasó igazi boldogsága: „A könyv, amelyet olvasnak, nem csukódik be, a tekercset senki sem göngyöli vissza, mert Te vagy az ő könyvük, Te pedig örök vagy”.

Nekünk, többieknek, addig is marad a gyönyörű csalódások sorozata, és a nyugtot nem ismerő küszködés. Amellyel itt és most örömmel kiegyezek.

„Türelmesen, mint egy alkimista – írja Mallarmé Verlaine-nek –, mindig is valami mást képzeltem el és mással próbálkoztam, s ezért hajlandó volnék feláldozni minden elégtételt és hiúságot; mint azok a régiek, akik elégették bútoraikat és tetőgerendáikat, hogy fűthessék kemencéjüket a Magnum Opushoz. Hogy mi az? Nehéz megmondani. Egyszerűen egy könyv, több kötetben, egy könyv, ami valóban könyv; szilárd és előre megfontolt kompozíciójú, nem pedig alkalmi inspirációk gyűjteménye, bármily csodálatos is lenne... Íme hát, kedves barátom, ennek az ezerszer eltagadott véteknek a leplezetlen megvallása. És mégis hatalmában tart, s talán mégiscsak sikerül majd, nem az egész művet befejeznem, hanem felmutatnom egy sikerült töredéket. A befejezett részletekkel bizonyítanám, hogy ez a könyv létezik...”

KÖNYVEK

illusztráció | Brian Dettmer

Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban