Liget 2005/12 | Fenákel Judit - ANYU KEZE
Nem örököltem Anyu szépségét. Talán a kezem hasonlított egyedül az ő fodros ujjú, hosszú, keskeny kezére, legalábbis a közeli barátnék mondogatták, olyan a kezed, mint anyádnak, és ez nyilvánvaló dicséret volt. Mindenütt vannak ilyen megjegyzésre érdemes családi darabok, amelyekről a rokonok időről időre megtudakolják, aztán megvan még az a kristályváza, amit a nagymama kapott nászajándékba?
S ahogy a kristályvázák el szoktak törni, a gyertyatartók el szoktak kallódni, úgy múlt el anyu híresen szép keze is, a fodros ujjakon bütykök, köszvényes csomók nőttek, a kézfej finom bőrét barna foltok csúfították, az ujjak megcsavarodtak, egymás felé görbültek vagy éppen hátat fordítottak egymásnak, a gyűrűk már szappanos dörzsöléssel se csúsztak le az eltorzult gyűrűsujjakról, ékszerészhez kellett menni, aki valami vágószerszámmal a jegygyűrűt is eltávolította.
Mint a görcsös, göcsörtös faágak, olyanok lettek anyu ujjai, nosztalgikus olajképeken lehet látni ilyet vénséges parasztasszonyokon, a művész édesanyjának portréján például, s én sokáig azt hittem, hogy a végtagoknak ez a fájdalmas eltorzulása valahogyan a földmunka következménye. Nem mintha anyu nem vájta volna a fagyott földet híresen szép kezével Dreher sörgyáros cukorrépa-tábláin, de hát a földművelés csak átmeneti állapot volt az életében, tizenhat éves korában kezdődő munkaviszonyát inkább az írás, számolás töltötte ki, tisztviselő volt, beruházási vagy munkaügyi előadó, esetleg bérelszámoló, ő volt a gyalog dolgozó, akire a mindenkori kormányok hivatkozni szoktak anélkül, hogy észrevennék.
Anyu azért össze-visszacsavarodó öreg kezét is ugyanúgy ápolta, ahogy régebben a szép fiatalt. Bőrvágó ollóval levagdosta a fölösleges bőrvégeket, hogy a köröm holdja szabadon maradjon, magát a körmöt hosszúkásra vágta, körömreszelővel simára csiszolta, végül világos, majdnem testszínű lakkal belakkozta, és nehogy a lakk megcsomósodjon, percekig lengette, szárítgatta. Hiúsága a kézápolásban tartott ki legtovább.
Már se hajfesték, se rúzs, se púder, bütykös ujjai közül kicsúszott a toll, amivel a karácsonyi, névnapi képeslapokat írta, elmaradtak egyenletes, jellegzetesen hurkolt híradásai, hogy H. I. mi jól vagyunk, remélem ti is egészségben, a barátnők kénytelenek voltak nélkülözni jókívánságait, és már a két szem krumpliját is másnak kellett megpucolni, de a manikűrről, legalább a körömreszelésről, lakkozásról nem mondott le. Sőt, rászokott, hogy a jobb gyűrűsujján éktelenkedő legcsúfabb dudorodást nagy köves bizsu gyűrűk alá rejtse, s megbízott bennünket, a húgomat és engem, hogy amerre járunk, ilyen gyűrűket keressünk neki.
Én éppen Bulgáriában jártam, és megtaláltam az ideális gyűrűt, akkora, hogy a fél ujját betakarta, középen pedig egy nagy sárga kő volt hivatott a gyűrű alá leselkedő tekintetet megfékezni. Hoztam is diadallal, vártam arcán felvillanni a nagy ritkán mutatkozó öröm jelét, de helyette családom zavart mentegetőzése fogadott, anyu nincs a legjobb állapotban, kórházba vitték, kisebb fajta agyérgörcs, egyáltalán nem súlyos, csak hát tudtam én, hogy agyérgörcsnek az agyvérzést becézik, vagyis anyukám elindult az utolsó megálló felé. A gyűrűt azért még évekig viselhette, valahányszor orvoshoz indult.
Most én őrzöm a bolgár bizsugyűrűt. Viselhetném is, hisz azok a csomók, dudorok, undok görbületek most már az én kezemet csúfítják.
És a betűim is, amelyekhez ugyanúgy ragaszkodom, mint anyu a manikűrhöz, kezdik tartásukat veszíteni, ha nem figyelek rájuk, nem akarnak megkapaszkodni a papíron. De figyelek. Mint anyu hajdanvolt szép kezére. Az ember utolsó pillanatig ragaszkodjon egy darabkához önmagából.
fotó | 500px.com
RETRO-LIGET
avagy mit írtak, hogyan írtak a Liget szerzői öt, tíz vagy éppen huszonhárom évvel ezelőtt: jellegzetes, az akkori és a mai időkről is szóló részletek.
