ELKÉPZELEM, HOGY ELKÉPZELI

A világcsavargó, kiskamasz korától veszélyeket és egzotikus terepeket kereső Blaise Cendrars 1943-ban, a német megszállás idején visszavonultan, és jobbára tétlenül élt Aix-en-Provence-ban, a „szabad zóná”-ban. A második világháború elején még az angol hadsereg haditudósítója volt, de hamar megundorodott a korrupt és cinikus szövetségesektől is. A sokműfajú költő-író akkor már évek óta egy sort sem írt. Begubózott, és tűnődött, hogy talán túlélte magát. Ötvenhat esztendősen. Talán eleinte túlságosan gyors és sűrű volt az élete.

A század elején Apollinaire-rel versengett a költészet forradalmasításában, az első világháború kitörésekor mindketten jelentkeztek önkéntesnek – a félig olasz, félig lengyel Apollinaire francia „hazaszeretete“ hasonló torzulatra utal, mint a svájci születésű Cendrars-é, akit – „idegen” lévén – az Idegenlégióba soroztak. Az identitászavar és a megfelelési kényszer rengeteg személyes és közösséget is sújtó kín okozója a történelemben, s hiába a nap nap után ránk zúduló zagyvaság, a történelem tényeinek negligálása és ferdítése – hiába látjuk, hogy megy ez, mégiscsak nehéz elképzelni, mi lelkesítette például a franciául író költőket, hogy német emberek ellen harcoljanak. Hogy lehetett megvezetni és uszítani rendkívül intelligens és érzékeny, folyamatos önmegújításra képes alkotókat.

Cendrars 1915 szeptemberében egy gyalogosrohamban megsebesült, amputálni kellett a jobb karját, de ő hetykén megtanult egy karral élni: írni és autót vezetni – kalandozni tovább. Fél esztendővel később Apollinaire koponyája sérült egy lövészárokban robbanó gránát repeszétől, a sikeres műtét után ő is visszatért Párizsba – verset és drámát írt, új művészeti irányzatot alapított és megnősült – 1918 novemberében az egész Európában dühöngő „spanyoljárvány” ölte meg.

Cendrars a két világháború között regényt írt és filmet forgatott Afrikában az elefántok életmódjáról, veterán avantgárdként sokfélét megpróbált – aztán jött a belső emigráció, s mintha végzetes és végleges leszámolásra készülne, mígnem egy nap meglátogatta régi tengerész barátja, és keserűen mesélte, hogy a házába szállásolt német katonával este a szép holdfogyatkozásról beszéltek, aztán a katona otthagyta a teraszon, hogy egy Marseille-ből hozatott kurvával szórakozzon az ő házában.

A tengerész keserűen dühöngött a megalázó helyzet és a becsapottsága miatt – elbiciklizett Cendrars-hoz, hogy elmondhassa, ami nyomasztotta egész éjszaka – az író pedig, ahogy magára maradt, felvillanyozódva szedte elő rég nem használt írógépét, és hozzákezdett Az éjszaka csöndjében novelláihoz. Pontosabban még hallgatta látogatója történetét, s már megelevenedtek saját első világháborús emlékei, mindenekelőtt az a rettenetes félelem, amiről addig senkinek sem beszélt. Az ajtó csukódása után „azonnyomban mindent elmondtam volna, ha még itt vagy – írja már a bevezetőben. – Kihajoltam az ablakon; a kerékpárodon ülve épp akkor fordultál ki az utcasarkon. Nem érhettelek már utol...”

„A háború a teljes téboly – szögezi le a Nagy Félelem megidézését előkészítő rész végén. – ... a háború izgatószer a népek számára, kábítószer az élettől való félelem ellen.” De akkor miért ment önként?

1915 augusztusának egyik éjszakáján hason feküdt a körzet legveszélyesebb területén. Keze ügyében a fegyverei. Várt, fülelt, és józanul felmérte, hogy a leges-legveszélyesebb, ha hagyja csapongani a képzeletét – „fűszáltól a csillagokig” –, így hát verseket szavalt, például Rilke sorait. Azám!, csapongott mégis a képzelete, „mi lehet Rilkével, akivel a háború előestéjén összeverekedtem egy francia lány miatt, aki a barátaimnál lakott, és akit a nagy költő megütött, Rilkével, aki a farkaskutyáját uszította rám, de én nem féltem a kutyától, és a gazdája sosem fog eldicsekedni azzal a veréssel, amit tőlem kapott a Closerie des Lilas töltésén, vajon mi lett Rilkével?... Szerettem volna, ha itt lenne velem szemben”.

Szemben? – hogy lelője vagy hogy társaságában oldódjon a szorongása, a katyvasz? A Prágában született Rilke akkoriban gyászolja elesett barátait és retteg a besorozástól. „Nem érzek 'német módra' – írja egy levelében – ... ámbár nem lehet tőlem idegen a németség lényege, hiszen a gyökeréig belenőttem a nyelvébe, az, amire most használják fel és mai követelődző öntudata... csak idegenkedést kelt bennem... az én szívemet Oroszország, Franciaország, Itália, Spanyolország, a sivatag és a Biblia formálta”. És 1915 októberében – amikor Cendrars karját már amputálták –: „Miért nem akad valaki... aki ezt nem viseli... ha csak egyetlen éjszakán át is üvöltözne ebben a valótlan, zászlókkal teleaggatott városban, üvöltene és nem hagyná, hogy elnémítsák...?”

illusztráció: Amedeo Modigliani | Blaise Cendrars portréja

Levendel Júlia írásai a blogon | Levendel Júlia írásai a Liget folyóiratban