A község nevéhez (Farkaslyuk) méltó, farkasordító hideg van. A tér és az idő összezsugorodik. Kinézek szállásadó ismerősöm házának ablakán, és nem értem, mit keresek a kerekfejű dombok közé zárt településen. Régi barátomat látogattam meg, aki az eltelt húsz év alatt alig változott. Szikár, alacsony, inas férfi, arcán különös, mozgékony kíváncsisággal. Valaha tanítóképzőt végzett, azután beállt bányásznak, és nem törte meg, hogy a ’90-es évek végén bezárták a bányát – visszament tanítónak. Nem tud elszakadni az itteniektől.
Tegnap érkeztem, ám szűk két óra elegendő volt, hogy a falucskán végigkalauzoljon. Az utcákat kővé dermedt sár borítja. A horizont lelapul, összehúzza magát. A hegyek állán szürke-zöld borosta az erdő. A házak is korán öregedett arcokhoz hasonlítanak. Barátom egy mozdulattal leírja a tájat. Ott vannak a bányák, mondja, nem működnek, de arról hallani, kinyitják majd. Jó ötlet, teszi hozzá, mert nagy a szegénység. Mindegy, én most már maradok a gyerekek között.
Szelíden húzza a száját. Sose voltál oda a szénért, ugratom, a suliban is utáltad a Fekete gyémántokat. Az egy könyv, bámul vissza rám, semmi köze a valósághoz. Ez a valóság. Nézzük meg az iskolát!