A község nevéhez (Farkaslyuk) méltó, farkasordító hideg van. A tér és az idő összezsugorodik. Kinézek szállásadó ismerősöm házának ablakán, és nem értem, mit keresek a kerekfejű dombok közé zárt településen. Régi barátomat látogattam meg, aki az eltelt húsz év alatt alig változott. Szikár, alacsony, inas férfi, arcán különös, mozgékony kíváncsisággal. Valaha tanítóképzőt végzett, azután beállt bányásznak, és nem törte meg, hogy a ’90-es évek végén bezárták a bányát – visszament tanítónak. Nem tud elszakadni az itteniektől.
Tegnap érkeztem, ám szűk két óra elegendő volt, hogy a falucskán végigkalauzoljon. Az utcákat kővé dermedt sár borítja. A horizont lelapul, összehúzza magát. A hegyek állán szürke-zöld borosta az erdő. A házak is korán öregedett arcokhoz hasonlítanak. Barátom egy mozdulattal leírja a tájat. Ott vannak a bányák, mondja, nem működnek, de arról hallani, kinyitják majd. Jó ötlet, teszi hozzá, mert nagy a szegénység. Mindegy, én most már maradok a gyerekek között.
Szelíden húzza a száját. Sose voltál oda a szénért, ugratom, a suliban is utáltad a Fekete gyémántokat. Az egy könyv, bámul vissza rám, semmi köze a valósághoz. Ez a valóság. Nézzük meg az iskolát!
Sétálunk az utcán, lélegzettel seprőzve arcunk elől a hideg ködöt. Sehol egy lélek. Te, Anti, kérdem, hol vannak az emberek? Nem válaszol. A kerítés nélküli udvarokon üres kutyaólak ásítanak. Csak a cérnakék fenyőfákkal lepett hegyoldalon észlelek némi mozgást. Az iskolát az oldalára aggatott tábláról lehet felismerni, romos, alacsony ház, az udvar sarkában két diófa térdepel.
Kolompszó hallatszik. Nagyszünet, magyarázza Anti, kikapcsolták az áramot, ezen a télen harmadszor, azért nincs csengő. Majd lesz megint, folytatja bizakodón, a gyerekeket nem lehet hazaküldeni, nincs otthon senki. Az öregek a hegyen vannak, a szénlyukaknál, ott, mutat felfelé a levegőbe, s én ösztönösen arra nézek. Az iskolaépületen nincs lavórantenna, a kémények közül a legkisebb füstöl. Takarékoskodnak, gondolom.
A csendet szaporán dobogó lábak robaja veri fel – mintha nagy kövek gurulnának –, egy csapat gyerek bukkan elő. Szurokfekete hajú mind, kendőkbe, sálakba bugyoláltak. Sapkát csak egyik-másik visel, de kezükben nejlonzacskót, bevásárlószatyrot szorongatnak. Szaladnak a hátsó udvaron át a hegyoldalra. Kérdő tekintetemre Anti széttárja a karját: segítenek.
A fal mellett ócska, szénporos talicska – a harcsabajszú, idősödő tanító bácsi megragadja, s már tolja is maga előtt; követi a gyerekeket. Anti nekilódul, int, hogy jöjjek. A domboldal fekete hátát tapossuk. Az üregek benépesültek, az ügyesebb iskolások már a tanító bácsi talicskájába pakolják a fekete széndarabokat. Az egyik mély nyílásból anyóka dugja ki a fejét.
Barátom kezembe adja a láda fogantyúját, szénporos darab ez is. Igyekezzünk, noszogat, hamar elszalad a húszperces szünet.
fotó | Alfonso Batalla
Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban
