A Moszkva téren különös alakok szólítanak meg. 18 év körüli lány hullámpapírdarabra írt szöveget tart maga előtt: egyedül nevelem a gyerekem, szegény vagyok, kérem segítsenek! Egy agyontetovált, koszos nő csak nyócvan forintot kér. Miért éppen nyócvanat?, kérdem tőle. Rámvigyorog. Mert úgyis százast adna – és tartja a kezét. Nem adok. Gonosz vagyok, a humorom is elszállt.

Bármerre nézek, rémületet és csüggedést látok. És begubózást. Csukd be a füled, csak annyit hallj meg a világ zajából, hangjaiból, amennyi a legszükségesebb.

Le kellett ereszkednem az omló falú metróalagútba. Olvastam, hogy hol egy lemez szakad le a sínekre, hol a kocsik gyulladnak ki, lassabban is mennek – a vezető sem lát fényt, nem találja a kivezető utat.

Fent egész nap havazik, jó előre országos riasztást adtak ki, de a hatos úton estétől reggelig egyetlen hókotró sem merészkedett elő. Van, akinek muszáj menni – nekem a föld alá kell ereszkednem.

A legutolsó kocsi legutolsó ülésére ülök. Tisztítást régen vagy soha nem látott lábbeliket bámulok. Feljebb emelem a tekintetemet: a nyűtt kabátok, vastag, színes sálak sűrűjében sok-sok befelé néző szem. Azzal szórakozom, hogy próbálom kitalálni, milyen emberek a fejek tulajdonosai, mi a szakmájuk, hogyan élnek, mivel töltik idejüket. A merengést elhessenti üléstársam. Egyszerre minden figyelmemet leköti. Mert köt. És minden kötött rajta: a kabátját – szokatlanul – a derekán kötötte meg, a kabát alatt kézzel kötött pulóver látszik, kendőjét két csomóval kötötte az álla alatt.

Az ötven fölötti asszony feltűnően tiszta és ápolt, kezében három kötőtű mozog szédületes sebességgel. A metró monoton zajjal száguld, ő meg csak köt, köt, köt. Amikor fékez a vakondjárat, megrezzennek az utasok – vigyázat, nem biztonságos már ez a közlekedés! A kötős asszony kendője lecsúszik, s míg újraköti a csomókat, rám néz és halkan mondja – csak nekem mondhatja –, mintha magyarázná:

– Itt vagyok reggel héttől este nyolcig. Utazok és kötök.
Értetlenségemet látva folytatja:
– Megrendelésre kötök. Az Örsön átveszi tőlem a Csószka, az meg eladja. Van úgy, hogy napi 1200 forintnyit is megkötök. Este elmegyek egy benzinkúthoz...
– Benzinkúthoz? – kérdezek vissza.
– Ott mosakszom... van WC meg mosdó, estére általában hideg a víz, de néha szerencsém van, és meleg, akkor hajat is mosok. Aztán megyek az ágyamra, ágyra járok. Nem vagyok hajléktalan.
A keze közben is jár.
– Nem kéregetek, megvagyok így.
Leszálláshoz készülődve köszönök neki, ő meg utánam szól:
– Napközben azért feljárok ám levegőt venni.

Várady Judit írásai a blogon | Várady Judit írásai a Liget folyóiratban