Nem szereti az éjszakát. Hiába nőtt ki a gyerekkorból, még mindig hallja a régi meséket a múlt tárnáiból; lidércekről, emberevő manókról, tűzokádó sárkányokról és királyfiakról, akik nevetséges kardokkal szálltak szembe a szörnyetegekkel. Az utca megszeppenve hallgat, és a téli hajnal felszabadító jövetelére vár. A férfi gondolatai igazodnak a csendhez és a sötétséghez.

Már megint egy nap, gondolja közönyösen, és vállat von, mert nem a nappal akadt gondja, hanem saját magával – ismét a kiszáradófélben lévő platán alatt ácsorog, noha behúzódhatna a fűtetlen állomás várótermébe. Ismétlődések. Egész élete olyan, akár egy automata fegyver, csaknem elmosolyodik, de a hideg a fogaiba mar, úgyhogy óvatosan megrázza a fejét, lassú, nehéz mozdulattal, majd begubózik a télikabátba a sötétségben élő lények elől. Sohasem találkozott mesebeli rémekkel, mégis fél tőlük; talán ha megpillantana egyet, elszállna a gyermekes rettegés.

A félhomályos utca furcsa bunkerhez hasonlít, vagy inkább nyílegyenes folyosóhoz, ami valójában vészkijárat. Ha eltűnődik, és elveszti a fonalat, kell néhány másodperc, mire felismeri a helyet, és a fejében létező képhez passzítja. Hiába fedi sötét függöny a díszleteket és a szereplőket, ő látja a villamosról le-fel szálló tömeget, a reggeli, iskolás siserehadat, a Tűzijáték büfé előtt kesztyűben sörözőket, a távoli fák alá elvonuló dohányosokat és a zsineggel összebogozott cipőben, fülessapkában totyogó hajléktanokat, akik úgy kerülik a megállók piszkossárga szemeteseit, mint kutya a tálkát.

De mi ez a zaj? Semmit sem lát, csak halk, mormogó hangokat hall a messzi homály mélyén.

Összehúzza a szemét: ez néha segít a tisztánlátásban.

A vonalak egyike-másika kiélesedik, ám a többi annál durcásabban húzódik vissza a szürkületbe. Az utca folyosója elnagyolt árnyak gyülekezőjévé vált.

A férfi küzd a fokozódó remegéssel – nem tudja, mi les rá a fák, az alvó házak között –, arra gondol, munkahelyet kellene váltani, módosítani az életén, át kellene programozni egy speciális kalkulátorral, ahogyan ő árazza be az Auchan cikkeit; vacognak a fogai, amint az idegen, gépi hangra koncentrál. Nem hisz a megelevenedő mesékben – de akkor mi az, ami széttúrja az éjszaka vackát, fénykarmait sötét testekbe mélyeszti, majd tolja-tolja őket maga előtt?

A Tűzijáték egy lépésre esik tőle – egy kiskonyak, kérdi magától, egy kiskonyak, mint máskor? Mint minden reggel? Összehúzódzkodik, izmai rugóként feszülnek – majd elernyednek ismét. Csak hókotrók, mondja, és sóhajt, csak a hókotrók. Budapesten leesett az első hó.

Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban