Hófödte lépcsőkön állok Gül Baba türbéjénél.
Fejem felett vakít a nap, világít a pára,
a pesti oldal zsírozott üveg mögött.
Eszembe ötlik az agg Szophoklész, Kolonosz szülötte,
ki úgy bizonyította épelméjűségét, hogy
drámát írt vénségére, a vak Oidipuszt előcibálva,
érkezzen meghalni ősz fejjel Kolonosz ligetébe.
Pártütés, viszály, nagy háború – a rút jövő kellékei.
Hogy mi lesz, nem tudja senki sem.
De bőrén érzi azt a vak.
Athén hótestén Spárta gennyes gyulladás?
Oidipusz megtanulta Teiresziásztól,
a látók se látják, mit kellemetlen látniuk.
S ha kimondja, tetteikből mi következik,
elfehérednek és átoknak veszik.
Oidipusz tudja, milyen az, színről színre látni,
az izzó napba nézni – igaz, csak egyszer, egyetlen egyszer.
Nincs áthatóbb tekintet, mint a kiégett szemé.
Hófehér a táj itt a domboldalon:
az öreg Szophoklész haja-koponyája.
Kilencvenévesen olvasta utolsó darabját a bíróság előtt,
nehogy gyámság alá helyezzék – legalábbis Cicero szerint.
A zajló Duna túlfelén, mint tüllön át, a Parlament.
Itt Kolonosz ligete, omlatag lejtő, mely csupa téglatörmelék,
hajléktalanok nemrég felszámolt telephelye.
Ide most, e fagyban, ember csak meghalni jöhetne
– vagy az éjszakában száraz karácsonyfákból kéne tüzet raknia.
illusztráció | a szerző fotója
Ács József írásai a blogon | Ács József írásai a Liget folyóiratban