Merengés és megérzés hangulati és jelentésbeli röppályája nem ugyanaz. De mindkettőben ott rejlik a misztikus eltávolodás lehetősége, és szoros kapcsolatban van az általam kifejlesztett műfajjal, a rémálmodozással: merengés a megérzésekről.

A rémálmodozást mindig konkrét esemény váltja ki, a külvilág olyan előre látható vagy nem látható katasztrófája, amely örvényként szippantja be a mindennapok harmonikusan illeszkedő elemeit. Ami addig ilyen volt, az olyan lett – és eljő a merengés időszaka.

Az ember megy, mendegél az úton, amelyről azt hiszi, ő maga választotta, kényelmesen emelgeti lábát, integet a felbukkanó emlékismerősöknek, emlék-madárijesztőknek, emlékdélibáboknak és a többi emléktárgynak; ha megizzad, kortyol a kulacsából, és örömmel fogadja a legközelebbi domb mögött vagy közeli csalitban rejtőző újabb kalandot. Gyanútlan és gyermekien hiú, akár a szivárvány. A jelenben él, a múltat különös, törésbiztos üveglap mögött kiállított tárgyként szemléli, kissé résztvevő, kissé szánakozó, kissé szentimentális mosollyal.

A vörös, csigásra bodorított lánnyal nem ő találkozott, hanem láthatatlanná szépült egykori önmaga, az a bizonyos kollokvium nem történt meg, Mann tanár úr nem vágta ki őt az V. századi Venerábilis Beda miatt... de a semmiből hirtelen balsejtelem tör elő. A lélegzet egy tizedmásodpercre kihagy. A jelenbeli vándor megtorpan – nem valóságosan, csak úgy: felfüggeszti együttműködését az érzékszervek által összetapasztott, megszerkesztett világgal. Afféle érzéksokk ez. A rémálmodozásnak nincs ideje, szinte semeddig sem tart, a szív, amely kifejezte szolidaritását a megdermedt gondolatokkal, újra munkához lát, és az út ismét járhatóvá válik.

A minap, egy hajnali, ködös órán, úgy fél hat felé elmélázva, fél lábbal az egyik, fél lábbal a másik úton, leszálláshoz készülődtem kedvenc villamosomról. Ennek is megvan a maga rituáléja. A mozdulatok elődeiket mintázzák, a kar gépiesen lendül előre, a kéz megkapaszkodik, a láb tudja a dolgát... Mindig a villamos első kocsiját választom, annak is az első ülését. A hajnali ütemterv szerint ugyanis a gyors leszállást követően át kell még érnem a villamos előtt a másik oldalra, átvágva a másik sínpáron is. Fogalmam sincs, miért kell így tennem, miért ez a sietség, amikor a célállomás megvár – de ezt teszem.

Ezen a napon homokszem került a gépezetbe: egy idősebb, pocakos, nehéz cipőt viselő úr megelőzött. Ő foglalta el az én helyemet, ő bitorolta a gyors leszálláshoz szükséges előjogokat. Néztem a tarkóját, és ellenséges gondolatok születtek bennem. A szertartás megszokott nyugalma szétfoszlott. Cselekednem kellett: leszállásnál az úr elé ügyeskedtem magam, átvágtam a villamos előtt, majd megtorpantam a két sín közötti sötét senkiföldjén. „Vigyázz!”, szólt valaki – hátam mögött elsiklott a villamosom –, aki akár az ellenséges úr is lehetett. Megtorpantam, ám igazság szerint már a felszólítás előtt mozdulatlanná dermedtem – valamelyik érzékemmel megsejtettem, hogy a szokott forgatókönyvet megcáfolandó, villamos közeledik a másik vágányon.

„Vigyázz!”, szólt valaki, teljesen fölöslegesen; a tizedmásodpercnyi rémálmodozás aktivizálta az örvényt, és én megmenekültem. Vigyázz!, az élet megy tovább.

fotó | tumblr.net | flickr.com

Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban