Stendhal a 19. század harmincas éveinek közepén kíméletlenül leszámol a romantikával. A Vörös és fehér szereplőinek már nem hagy sok dédelgethető ideát. A regényben posztmodernnek tetsző luk, valóságos szakadék is tátong, mert az író túl „száraz“-nak érezte magát ahhoz, hogy megindító szerelmes jelenetekkel bíbelődjön, és elhagyta a tervezett harmadik részt is, amelyben a főhős, Lucien Leuwen a katonai és az államhivatalnoki poszt után a diplomáciai pályától is megundorodhatott volna.
Pedig micsoda háttérrel indul Lucien a felnőtt életbe! Dúsgazdag bankár apja mindent megad neki, rajongó és baráti szeretetet is. Fiatal, szép anyja ráadásul „a közönségesség vagy mesterkéltség leheletnyi jelentkezését” sem szenvedheti, és beoltja fiát az önálló vélemény és a saját ízlés igényével.
Franciaországban a napóleoni háborúskodást követő émelyítő restaurációt a nem kevésbé mocskos polgárkirályság váltotta, és Stendhal úgy kalauzolja ifjú hősét a saját korában, mint a nagy alvilág-utaztatók, csakhogy egyáltalán nem alvilági tájakra visz. A regény első részében a műszaki főiskoláról republikánus magatartása miatt kicsapott Lucien hivatásos katona lesz. Apja összeköttetései révén mindjárt a „híres, amarántszínű szegőzsinóros ezred” hadnagya, s bár gyönyörködve feszít egyenruhájában, öniróniája és képzelgései nem hagyják el. Megsejti, hogy „egy rosszul kövezett kisváros szomorú garnizonjában“ tengeti majd napjait, értelmes feladatok nélkül; a rendet fogja fenntartani – de hogyan?
Majd káposztatorzsával hajigálja az éhező, lerongyolódott, lázadozó munkásokat? S végül milyen halála lesz?!: talán egy fogatlan öregasszony emeleti ablakból kihajított éjjeliedénye üti agyon. „A másvilágon bemutatnak Napóleonnak – mereng Lucien. – És ő így fordul hozzám: 'Bizonyára az volt a szíve vágya, hogy katona lehessen!' – 'Ó, nem, tábornok! Csak magát akartam utánozni'!” – és Lucien hangosan nevet az elképzelt jeleneten.
Aztán abban a kisvárosban csakugyan kivezénylik a katonaságot az állítólag lázadó munkások ellen – egyetlen pisztolylövés el is dördül, de Lucien józanul arra tippel, az alprefektus mesterkedése volt. Mert nincsenek lázadó munkások, csak kitüntetésre vágyó katonák és politikusok. Meg újságok, amik hírül adják az „ügy” részleteit: az ezred tündöklését és a munkások gyáva meghátrálását.
A könyv második részében miniszteri titkárként látjuk hősünket. Illúziótlanul, de tisztességesen lép szolgálatba – Stendhalnak még azt is elhiszem, hogy akkoriban létezett ilyen állapot. Talán, ilyesféle – visszakozom. A szellemes bankár apa kertelés nélkül mondja fiának, hogy az új pozíció betöltésének egyetlen nehézsége: tud-e csirkefogó módjára viselkedni. „Mert itt majd láthatsz jó néhány manővert! És tudsz-e segíteni a miniszterednek... vagy ellene fordulsz? Nyakaskodni fogsz, ahogy egy ifjú republikánushoz illik, és angyalokká akarod átgyúrni a franciákat?”
A „manőverek” – a féktelen korrupciótól a gyilkosságig – mind elkövetkeznek; Lucien csupa gazember, alakoskodó, cinikus, álszent figura között mozog, s valamiképp mégis romlatlan marad – romlatlan?
A kivételezett körülményeket és kivételesen jó képességeket élvező fiatalembert kétségbeesetten hagyjuk el, pedig apja halála és a család anyagi csődje után is akad, aki segíti boldogulását: már felsejlik számára a diplomáciai szolgálat. Vajon feleslegesnek érezte Stendhal, hogy a maga diplomata-élményeit felhasználva leírja a külügyi politika „manővereit”? Hiszen már a második könyv előszavában türelmetlenül előrevetíti a párizsi elit életmódját: „Milyen vad pénzvágy, a pozíciók görcsös megragadása, mennyi igyekezet, hogy kitaláljuk a főnök óhaját... aki ötvenezer franknál többet keres, annak magánéletét ellenőrizze a nyilvánosság. De az én regénytervem nem szatíra, nem a költségvetés kiválasztottjaival kívánok foglalkozni”. Lehet-e, kell-e még kiábrándítóbb, reálisabb képet festeni a társadalmi viszonyokról?
A felvilágon botladozó és mindvégig valami szépre sóvárgó Lucien kihasználja külső-belső adottságait, de nem él vissza ezekkel. Nem mondja, de mintha halálbiztosan tudná: személyes sorsáról – többek között saját perspektívájáról – nem az aktuális hatalom vagy a világ állapota dönt. Önmagáért mindenekelőtt ő maga felelős, még ha a környező romlottságnak óriási is a szívóhatása. Nem, a tisztánlátástól mégsem foszthatják meg. A realizmus pedig nem zúzza össze, nem is teszi nevetségessé az ideákat, csak a romantikával ellentétben keményen megmutatja, hogy az ideák egytől egyig ráfogások, emberi találmányok, amelyekkel értelem adható az amúgy cél és értelem nélküli életnek.
illusztráció: Bálint Endre | Szétszórta javait
Levendel Júlia írásai a blogon | Levendel Júlia írásai a Liget folyóiratban
