Végül is a legtöbb könyvet várakozással nyitja ki az ember, mintha az maga a Könyv lehetne. Persze arról, hogy miféle könyv is a Könyv, csak meglehetősen homályos elképzelésekkel rendelkezünk, kivéve talán a buzgó hívőket, akik vallásuk szentirataiban fedezik fel a Könyv hiánytalan megtestesülését. A többieknek marad a várakozás. A várakozás és a csalódás, többnyire.
Vannak könyvek, amelyeket fellapozva izgatottsághoz hasonló érzés keríti hatalmába az olvasót, ilyenkor arra gondol: ebben itt igenis sok van abból a bizonyos Könyvből. Máskor a kötet csak papír és nyomdafesték, száraz értekezés vagy parttalan fecsegés, esetleg a kettő közti ügyes, vagy kevésbé ügyes átmenet. Pedig azt hiszem, végső soron nem igazán számít sem a könyv témája, sem a műfaja; talán a stílusa sem, a nyelve sem, a külalakja sem, mert ez mind esetleges – bőven elég, ha valamiképp hasonlít ahhoz a bizonyos Könyvhöz. Az írók többsége azért ír, és az olvasók legalábbis egy része biztosan azért olvas, mert kimondhatatlan gyönyörűség rálelni ennek a Könyvnek a nyomaira a sok tucat kötet között. Az, hogy valaki honoráriumért írjon, már csak következmény, bizonyos lelkiállapot elsajátításának következménye – de senki sem kezd el könyet írni pusztán kenyérkereseti okokból, ahogy olvasni sem ugyanezért. Ami efféle számításból születik, az nem könyv, még ha ránézésre a megtévesztésig emlékeztet is rá – ahogy a szesz és cukor ötvözetéből sem lesz pálinka, habár sokan annak hívják.
A Könyv ideája persze elsősorban vallásos gondolat, noha kevesen jutnak el odáig, mint a muzulmánok, akik a Koránt az örök és isteni Könyv betű szerinti megtestesülésének tartják. Még a zsidóságban is megkülönböztetik az örök Tórát attól, ami itt a földön, ha égi közreműködéssel is, de megíratott. Ezért a kabbalisták évszázadokig igyekeztek aprólékos munkával kirakni a korrumpálódott e világi szövegből az igazit, amely egykor a világ teremtésének tervrajza volt, s ehhez körülményes módszereket dolgoztak ki – azt azonban belátták, hogy az emberi szavak és az isteni Szó között bizonyos távolság van. A keresztények számára pedig Jézus szavai az Ige igéi, és nem a szórend vagy a központozás, hanem a bennük foglalt tartalom a lényeg, ahogy azt Pál apostol is megfogalmazta, amikor a holt betűk gyilkos voltáról elmélkedett a szellem elevenítő erejével szemben – egy levélben.
De ha valakiből hiányzik az efféle metafizikai hajlam, és egyszerűen csak irodalomra vágyik, akkor is nehezen tudja kivonni magát a nagy Könyv iránt érzett bizonyos nosztalgia bűvköréből. Sok könyv van, ami ilyen vagy olyan szempontból nézve jó vagy hasznos lehet, esetleg fontos, szép vagy „megkerülhetetlen”. Vannak könyvek, amikről mindenki tud, de egy-két kivételt leszámítva nem olvassák, mint a Divina Commedia: éspedig pontosan azért, mert olyan kibírhatatlanul klasszikus. „Nagy” könyv, szokták mondani, de nem (vagy már nem?) „a” Könyv. Pedig ha valaki, Dante igazán mindent megtett, hogy megírja a Könyvet: sejtette, hogy valamiképp mérték és arány, történet és tartalom, bölcsesség és játékosság egyedülálló ötvözetének kell lennie. És ki más lett volna rátermettebb a feladat elvégzésére nála, aki talán még az Istent is könyvnek képzelte? Hiszen ott áll a Paradicsom utolsó énekében, a boldogító vízióban, hogy mindaz, „ami itt lenn szerte szokott elegyülni”, substantiák és accidentiák és miegyebek, azok ott, a szeretet által egybefűzve „in un volume”: egy kötetben jelennek meg.
Aki csak könyvet vesz a kezébe, titkon valami ilyesmit remél – vagy legalábbis bizonyos jelek arra engednek következtetni, hogy az efféle sejtésekkel nem vagyok egészen egyedül. Jónéhány olyan regény jelent meg például az utóbbi évtizedekben, amelynek cselekménye egy könyv körül bonyolódik, mely sokak számára vagy akár abszolút értékben a Könyvnek bizonyul. Ott van A rózsa neve Eco-tól, vagy Tokarczuk-tól Az Őskönyv nyomában; a Négyszögelés, ami inkább kultúrtörténeti krimi, vagy Amin Maaluf-tól a Baldassare nagy utazása. Ezekben a történetekben a Könyv a tulajdonképpeni főszereplő, még akkor is, ha csak legvégül, vagy egyáltalán nem lép színre; hozzá képest pedig mindenki más csak statisztának, mellékszereplőnek, untermannak bizonyul. E regényekben a Könyv voltaképp a Titok szinonimája: a kérdés pedig, hogy létezik vagy sem, ha létezik, tartalma megfejthető-e bármi módon az emberi értelem számára.
Tehát a Könyv a legvégső titok, az Univerzum modellje vagy megfelelője; és ez nem Borges ötlete, akinek olyan szellemesen sikerült annyiféleképpen megírni ugyanazt, hogy mindig kicsit más jött ki belőle – nála sokkal régebben is fölvetették már. Alighanem az írással egyidős az ötlet, hogy a világ dolgait is lehet a betűkhöz hasonló értelmes karakterekként látni, és ahhoz, hogy olvasni lehessen belőlük, mindössze meg kell fejteni a teremtés nyelvtanát. Az ókoriak és középkoriak számára ez a kozmikus írás mindenekelőtt szimbolikus volt, egyfajta képírás, míg a felvilágosodás után tért hódított egy sokkal elvontabb megközelítés: Galilei szerint például az univerzum nyelve matematikai természetű, írásjegyei pedig „háromszögek, körök, és más geometrikus formák”; Bacon szemében az abecedarium naturae olyan fizikai jelenségekből áll, mint sűrűség, súly, hőmérséklet.
Ha nekik van igazuk, a világot képtelenség intuitíve olvasni, minthogy szerzője, az Isten (vagy a vakvéletlen) nem csacska poémának, hanem tudományos munkának szánta. Figyelemreméltó ugyanakkor, hogy mindazok közül, akik könyvnek gondolják el az univerzumot, csak igen keveseknek volt mersze meghatározni e könyv műfaját: vajon nagyregény, esszégyűjtemény, lírai vallomás vagy hősköltemény inkább? Ponyvaregény, veretes színmű, esetleg krimi? Haiku vagy limerick? Még a Biblia sem vállalkozik, hogy meghatározza, milyen könyvet írt Isten az ő Igéje által, megelégszik annyival, hogy az Utolsó Ítéletkor az angyalok felgöngyölítik az eget, mint egy pergamentekercset, s hogy a mindenség könyvéből kiolvassák az üdvözültek és kárhozottak neveit. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy egy efféle kozmikus igényű könyvnek, mint a Biblia, amely mindjárt a teremtéssel indul, már csak stilisztikai szempontból sem lehetne más véget találni, mint az Apokalipszist.
Kétségkívül csábító gondolat: mivel úgyis lehetetlen minden könyvet elolvasni, jó volna, ha elegendő lenne egyetlen könyvet elolvasni. Ennek hátulütője, hogy meg kellene találni azt az Egyet. Nem csak a Biblia alapvetése ez, megannyi szöveggyűjtemény és antológia erre épül, valamint az összes enciklopédiák, és ezek kivonatai.
illusztráció | Brian Dettmer
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
