Közkeletű tévedés, hogy egy politikai rendszer, amelyben választások vannak, automatikusan demokráciának minősül. A neves politológus, Robert Dahl hat pontból álló, egyszerű tesztet állított össze, amelynek alapján meghatározható, hogy valóban demokratikus-e egy rendszer:

1. a legmagasabb rangú tisztviselőket választások útján nevezik ki,
2. a választások szabadok és igazságosak,
3. a véleménynyilvánítás szabad,
4. mindenkinek jogában áll a politikai szerveződés,
5. a polgárok szabadon hozzájuthatnak a nem kormányzati információkhoz és
6. általános a részvétel.

Az első három pont tekintetében a magyarországi demokráciát erős kritikával illették: a kétharmados többségnek a sarkalatos törvények megváltoztatására is lehetősége van, a médiatörvény pedig megkérdőjelezi a véleménynyilvánítás szabadságát. A többi pont ügyében még várhatjuk a fejleményeket.

Az ilyen pontok persze nem alkalmasak a teljes kép vizsgálatára, és az is nyilvánvaló, hogy a demokrácia sokféleképpen értelmezhető. Az egyes emberekre, csoportokra lebontva más és más lehet a napi valóság. Ha a polgárok egy csoportját rendszeresen diszkriminálják, akkor hiába szerveződhetnek, hiába jutnak információhoz és vesznek részt a politikai folyamatokban, az adott államot bajosan nevezhetjük demokratikusnak. (Egyes amerikai államok is megbuknának Dahl tesztjén, mert tudatosan úgy alakítják a választási szabályokat, hogy megnehezítsék bizonyos rétegek részvételét.)

A magyarországi romák diszkriminációja mellett a hajléktalanok kriminalizálása is megkérdőjelezi a jelenlegi kormány demokratikus hozzáállását. Tarlós István szerint a hajéktalanok lakáshoz juttatása nem oldaná meg a problémát, és ezzel kimondva-kimondatlanul a jól ismert szociáldarwinista álláspontra helyezkedik: a szegénység annak (talán Isten adta?) jele, hogy valaki méltatlan a jólétre, és nem erőltette meg magát kellő mértékben az erőforrásokért folytatott harcban. A békemeneten vonulók tömegét látva nyilvánvaló, hogy ennek a gondolkodásmódnak számos támogatója van.

És persze számos ellenzője. Kornai János például a Népszabadságban publikált kiváló cikkében erősen kritizálja a kormányt. Elküldtem a cikket egy magyar barátomnak, aki szintén egyetemi tanár, és hamarosan megérkezett a válasz: egy angol nyelvű röpirat, amelyet a Professzorok Batthyány Köre jegyzett, és a honlapjukon is olvasható. 

Ebben felteszik a kérdést: „Hihetjük-e, hogy a világ politikusai és intézményei szövetkeztek országunk ellen? Nos, nem igazán. Meglehetősen bizonyos, hogy minden hazug híresztelés hazánkból származik, és a hazai ellenzék értelmezése szerint íródott. Sajnos, kevés befolyásos külföldi újságíró tud magyarul…”

Igaz: nem vagyok befolyásos és újságíró sem, de tudok magyarul. És sokat olvasok. Az olvasottakat pedig elmesélem. Kollégám, a Nobel-díjas Paul Krugman a New York Times 2011. december 11-i számában azt írta: „Magyarországon ellehetetlenítik a demokratikus intézményeket. A harmincas évek rémálma testesül meg a parlamentbe jutott Jobbikban, amely cigány- és zsidóellenes, és egy félkatonai szervezethez is erősen kötődött. De a közvetlen veszélyt a kormányzó jobbközép Fidesz jelenti.”

Vajon mi vár még a magyarokra?

illusztrációk | 500px.com

Richard Quandt írásai