– Kétszer fogtak rám eddig pisztolyt életemben – bólogatott Gyuri, aki szeretett belevágni a történetekbe, pofon csapva az elnyúló, laza beszélgetést. Senki sem említett addig pisztolyokat, de elnémultunk, és figyeltük, ahogy megágyaz mondandójának, elrendezi a poharakat és a sörösüvegeket, félrerakja a felszakított ropis zacskót, amit Ede, a kocsmáros mélyen nyomott áron sózott ránk, a szó szoros értelmében: – Kicsit megnedvesedett az állásban, de a só még só rajta – reklámozta a megavasodott rudakat, és tétova mozdulattal mutatott körbe a nagyrészt üres kocsmán, az egész bánatos világon, hogy jelezze: a ropi megvásárlásával egyfajta misszió részesévé válhatunk. Szomorú, megkeseredett kocsmáros volt Ede, a forgalom miatt állandó aggodalomban élt. Azzal dicsekedett, hogy pisztolyt tart a pult alatt. Valami amerikai filmben láthatott ilyesmit, s bár senki nem hitte, „Ede pisztolya” helyi mítosszá cseperedett: „Halkítsátok már le azt a kurva zenegépet, mert az Ede lőni fog!”.
Gyuri megvető mozdulattal söpörte félre a ropit, majd egy pillanatig tétovázott. Az asztal egykori lakkborításának fényevesztett közepén évtizedes, bizonytalan kör alakú jelet mélyített a hamutartó. Ami persze már nem volt ott. Régebben – azelőtt – Gyuri akkurátusan elrendezte volna a hamutartót, odatolva megfelelő, kitüntetett helyére, ahol most csak hangsúlyos hiánya csúfolódott, megropogtatta volna a cigarettásdobozt, félig kihúz két szál cigarettát, egyet magának, a történet csúcspontjához, a másikkal jelzi, hogy elvileg mindenki, bárki a vendége egy szálra, ne zavarjuk meg ostoba kérdésekkel és kérésekkel; mellé tette volna az öngyújtót, és a kocsmaasztali rend szétszaladó geometriájából építkezve indítja útjára a szöveget. Azelőtt. Most lemondóan hunyorogva – mintha csípné szemét a füst emléke – teli sörösüveget rakott a hamutartó helyére. Egy teli sörösüvegnek mégis van tartása. Sugároz valamiféle optimizmust. Ha már.
