Tíz éve festettem ezt az akvarellt,
azóta se láttam,
papírkazlam mélyére ásva várta
jelenetét,
s ahogy olvasom a ráírást:
nem üres színtér;
meg a biztatást:
hús-vér szavaim
összetákolt csónakján evezz öreg szerelmespár,
elfog a visszabeszélési vágy;
mondjam meg a szerzőnek,
milyen pontosan rátalált
verseim tematikus közepére;
ma már olyan nekem ez a téma,
mintha a kínálkozó hangok és betűsorok játéka,
az úgynevezett költői véna
(-nám)
működése
ehhez mindig elérne egy-egy
új
ka
pasz
kodót;
legújabb tudásom a létminimum vadonatúj
maximuma, mert…
(Hogyhogy nem „vadonat”? – kérdeztem.
Te akkor is tudtad már?
Erre csak hallgatott.
Többet én se szóltam.
Néztem a rajzot.)
