Talán még sokan őriznek személyes emlékeket a huszonöt esztendővel ezelőtti MSZMP értekezletről, amelyen udvariasan felmentették a súlyosan dementálódott Kádár Jánost csaknem 32 évig tartó monopol hatalommal járó főtitkári pozíciójából. Az elmúlt évek során több alkalommal, a legkülönbözőbb politikai színekben, megszólaltak az önjelölt látnokok és tudományos elemzők, akik magabiztosan, sőt, egyre magabiztosabban állították, hogy a májusi értekezlet előtt is lehetett már – ó, nem csupán sejteni vagy remélni, de tudni, hogy akkor, ott bekövetkezik a fordulat. Szerintem nem lehetett tudni, ahogyan 1956 október 23-án reggel sem, még lehetséges alternatívaként sem, az esti eseményeket. Nagy Imre körében legalábbis senki sem tudta, és óriási rémületet keltett, mikor a Rádiónál lőttek.
Nyílt titok volt persze, hogy 1988-ban a pártértekezlet utolsó szakaszában döntenek majd a személyi változásokról, de feltételezem, hogy a hatalomért ádázul és sunyin küzdők maguk sem lehettek biztosak benne, kinek-kinek mekkora az esélye felülkerekedni a többin. A közvetlen résztvevők – ahogy a történelemben általában – sűrűn váltogatták identitásukat és irányukat – az alkalmi szövetségek és betartások éppúgy nem igazíthattak el, mint a hivatalos nyilatkozatok vagy a lefotózott műmosolyok; a hatalom tűzmelege végképp felolvasztja a jellemet. A rendszer érezhető erodálódása is szélsőséges reakciókat válthatott ki, 1988. március 15-én reggel még előállították a délutáni demonstráció fő szervezőit, de végül is hagyták, eltűrték az éles szónoklatokat, és a korszak legnagyobb létszámú tüntetései békések maradhattak. Éppenséggel lövethettek volna is. A Rákosi-Gerő éra semmivel sem volt kevésbé megroggyant 1956. október 23-án – két héttel Rajkék újratemetése után.
A pártértekezlet utolsó napján, a mindenkit leginkább érdeklő változások bejelentése egyre halasztódott. A televízió még estefelé is csak részleteket sugárzott az aznapi programból, és újra meg újra elhangzott a közlemény, hogy a Központi Bizottság zárt tanácskozása után azonnal egyenesben közvetítenek. Passzívan ültünk hát a képernyő előtt, vártunk és feszengve röhögtük, hogy a csúszás okozta adásidőt a delfinek életéről szóló filmmel töltik ki.
Ma másképpen értekelem a hírszerkesztőség bugyuta ötletét, és hálás vagyok a delfineknek.
„Mit várunk? – írtam akkor. – Ha nem áltatjuk magunkat, ezektől az emberektől semmit. Mit számít néhány név- és pozícióváltozás? A tapasztalat azt mondja: nem sokat. Amíg hataloméhség mozgat, amíg a differenciáltabb és programmal fellépő politikusok szemében is ott az összetéveszthetetlen villanás: a hatalomra törés elszántsága, addig nem bízom a mégiscsak remélhető személyi változásokban. Hadd játsszanak a delfinek.
Mennyi rossz arc a szónokok és a hallgatók között. Fenyegető és szánandó pillantások, provinciális cézár-póz és fontoskodás – ösztöneim sugallatára eltolnám az egészet: idegen. De nyugtalanul várom, hogy döntés szülessen; letagadhatatlan az a kis remegés, amely a gyomortájról indul, és az ujjbegyekig, a nyelv hegyéig húzódik; lüktet, rángat, fogva tart, jelzi, hogy most van a történés, igen, jól érzékeled: ez a történés... A gyerekkor óta ismerős remegés ellen nehéz hadakozni: ne térj ki, ne hárítsd el, ne is próbálkozz az előkelő idegen szerepével, hisz ismered a történelem szagát. Felismered még akkor is, ha egy ócska tévé-képernyő előtt néző vagy csupán. De a szabadságoddal kockáznak most is – és hát miféle szabadság ez a remélhető, kiszabott, irányított?“
Aztán mégiscsak közvetítették az értekezlet utolsó jeleneteit – a döntések persze csalódást okoztak. Hányszor éltem át – azóta is –, hogy a forradalmi hevületet meg a szenvedélyes erőszakmentesség vágyát nehéz egyeztetni.
Az okos és mókás delfinek óriásugrásai mindenesetre sokunkat átlendítettek valamin, aminek akkor még nem volt neve, jellege, távlata. Hajlok rá, leginkább az életmódjukat azóta sem cserélgető delfinek érdeme, hogy még 1988 májusi dátummal vehettem át a Parlamentben a Liget lapengedélyét. A meghatottság közben vigyorogtam, hiszen a legfőbb cenzori hivatal engedélye kellett, hogy negyven év után megjelenjen az első szabad sajtótermék.
Ahogy felidézem huszonöt évvel ezelőtti magamat, úgy tűnik, delfin módra ugráltam a parlamenti lépcsőkön.
Levendel Júlia írásai a blogon | Levendel Júlia írásai a Liget folyóiratban
