Az arcok legtöbbször nem is láthatók. Csak a komótosan sétáló, vagy türelmesen álldogáló alakok: cekkerrel ballagó öregasszonyok, szemerkélő esőben tekintélyes esernyők alá búvó urak, tavaszi verőfényben kart karba öltve lépkedő leányok – vasalt ruháik élein mértanilag kifogástalan csíkokat húz a nap. Pesti délelőttöket váltanak budai délutánok. A Halászbástya előtt iskolásfiúk karikáznak, a rakparton hóhányók söprik a tompán fénylő jeges vízbe a havat. A város a háború előtt és nem sokkal utána. Semmi jelentős esemény vagy emblematikus épület, melyen az idők változását lehetne egy szempillantás alatt lemérni: nem látni a Dunába rogyott régi Erzsébet hidat, sem a Vár szétbombázott sziluettjét: csupán egyetlen képen tűnik fel egy romokat takarító brigád.
Mindezek a képek látószögén kívül esnek, mintha a fényképezőgép lencséje csak azokra a szögletekre irányulna, amelyek észrevétlen húzódnak meg a tervszerű világégések és kiszámítható skandalumok hátterében; a tekintet olyan zugokon és sarkokon pihen meg, amelyeken a pusztulás nem is hagy nyomot. A napfény változó szögekben, rézsút esik a falakra, és szinte mindig szemből világít, kirajzolva a kockakövek vonalát az úton, szétporladva a kopáran nyújtózó ágak szűrőjén. A várakozás fotográfiái ezek, mert az ember csak akkor tud mindent ilyen pontosan, rajzos részletességgel megfigyelni, ha éppen nem siet, csak áll egy utcasarkon vagy ablaknyílásban, amikor hosszan üldögél egy nyitott kapualj előtt, és csak nézi-nézi az eléje táruló látványt.
Ez az elnyújtott idő érződik a képeken: mintha minden kandeláber, és alattuk járva minden ember egy-egy napóra mutatója volna, mely tévedhetetlenül, ám közömbösen mutatja az észrevétlen elfolyó időt; s a fényképek készítője csupán tanúja volna ennek a lassan kibontakozó változásnak – az óramű olyan darabja, amelynek nincs igazán köze a rajta átfutó időhöz. És mindenütt ezek a hosszúra nyúlt árnyak, amelyek nyomában az árnyak gazdái járnak: mintha azok volnának a valódi modellek, s a többi csak háttér; mintha bizony ők szögeznék a földhöz ezt a hatalmas napóra-várost, melynek minden fala napfénnyel festett, súlytalan lebegés. Az árnyaknak, mondják a képek, valahogyan az emlékezéshez van közük, és minden emberben épp ezek az igazán fontosak.
Kozák Lajos hagyatékában nem is olyan rég fedezték fel ezeket a várakozással telített és vetett árnyékokból kibontakozó fotográfiákat. Kozák a maga idejében sportfotósként volt ismert: futballisták, magasugrók, atléták legjobb pillanatait rögzítette hivatásszerűen – mindazt, ami egy tizedmásodperc alatt tovatűnik. Magángyűjteményében pedig őrizgette a tárgyat sem kívánó emlékezés e képeit, egy sarkokon és kapualjak mélyén meghúzódó régi Budapestét. Hirtelenjében nem is tudom, találnék-e ennél jellemzőbb képi megjelenítést a háború és a diktatúra felé sodródó Magyarországra. Emberek, akik felett eljár az idő; akik komótos léptekkel saját árnyékukat követik. Aminek nyomukban kellene járnia észrevétlen, az előttük halad. Árnyékként ők követik árnyékukat, ezt az idő-vetette nyomot: mintha az emlékezés szabná meg eljövendő lépteink irányát. És attól tartok, mondom a csöndes alakoknak a képeken, hogy ezzel most is így vagyunk.
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
