ohó
na né
ez a mályvarózsa meg
mit és mit csinál
ahogy a beömlő
napfényragyogásban
szobánk üvegfala előtt álldogál
nyitogatja sorra
piros-lila-dupla kelyheit
kettőt-hármat hetet-tizet
bámulom
ahogy vele szemben ülök
napok óta szembesülök
a ténnyel
hohó
de hiszen ez provokáció
RÓLUK ÍRJ... A RIGÓKRÓL...
Ez a könyv a tiéd.
Nem tudom odaadni.
Nincs kezed, hogy elvehesd.
Minden összeomlott.
Újraépítettem, újra összeomlott.
Kellett az áldozat.
Míg vagyok, építek.
Jönnek-mennek rigónemzedékek.
Viharok, telek bontják a fészkeket.
A reményt nem verhetik le a fákról.
Jó, ha van mit sirassunk, ami szép volt.
Ami egyre szebb-keservesebb lesz.
Veled érkezett, veled ment a szerelem.
Összeraktam szétporlott ágakból a réget.
Hiány lettél.
Fölolvaslak.
Rigótörténetet Neked, Bogár.
(Birtalan Ferenc)
Elapadtak az éj vizei, zajtalan lefutott a sötétség,
óriás medre kihalt, kopárlik fakóan a föld,
de kiállt már az égi zsiliphez a nagy vizimolnár, a hajnal,
szőkén szökken a fény, göndörödik sok gömbölyü hullám
s zuhogva égig tellik, feszül a boldog meder - - -
(illusztráció: Barzó Endre | VÁROS)
A vers és a jegyzet megjelent a FÉNYCSÓVA LOBBANT című antológiában | Liget, 2012
Így hívták azt a feketébe hajló, mélyvörös színű apró almafélét, amit nyár derekán tett el Örzsi nagyanyám télire, de cigányalmának is mondták, és a piacról kellett venni, mert nem termett sem a Vizes utcai ház kertjében, sem Szentlőrincen. Ez utóbbi helyen volt a szőlő, mely földdarab csupán nevében volt az, még az előző előtti század végén megfosztották tőkéitől a filoxéra miatt.
Helyükbe gyümölcsfákat ültettek: körtét, meggyet, szilvát és lasponyát – ez volt mifelénk a naspolya neve –, de nem sokat, hogy lombosodó koronájuk el ne vegye a fényt a krumpli, bab és borsó elől. Nagymama szőlőföldje után kisebbik húgának parcellája következett, mellette Pénztárca úré – nem pénztárca, bogárkám, pénztárnok – és végül Édesvicáé, az út másik oldalán meg a legidősebb nővér és két fiatalabb fiútestvér veteményese.
figyelmeztet az elhalt szívizom
de a halállal nem egyezkedek
a jelentés a halottkém dolga
mindegy hányban és milyen napon
tizenhárom perccel vasárnap után
hagyom
az járt este eszemben
hol a határ
meddig érdemes lennem
Átmegyek a szigetre.
A kastély képe a távolból kísért.
A hatalmas fa ágai alatt
frakkban hangol a zenekar.
Vizes kerti székre ülök.
Barátaimmal voltam itt először.
Nevettünk, fényképeztünk.
Felkapaszkodtunk a tölgyre.
Kiabáltunk.
Később lányokkal,
kézen fogva vagy veszekedve,
gyáván jártam az ösvényeket.
Most megereszkedett hassal,
negyven évemmel figyelem e tavasz véget.
A hideg szél ingem alá vág,
gallyakat ráz,
összekeveredik a szimfónia hangjaival.
illusztráció | Paul Klee – Pastoral (Rhythms)
Valami ősemberig nyújtózó visszahatást lát
kőfestési kedvtöltéseimben
a földgolyó túlsó felén élő
költő-barát,
Handi Péter,
és ez az emailnyi észrevétel,
tartózkodó feltételezés
meghat,
válaszfélére bátorít.
Ahogy belegondolok, hovatovább már érzem is,
kikerekedik
talán
egy episztolán túli vagy inneni,
de mindenképpen vidám versezet,
bujkáló hangzatok és
derűs szövegkép
tölcsére –
Nem nagy ügy, de örömügy,
s ez eleve becse.
a hubble milyen képeket osztogat
s a legtávolabbi objektumok
abból az időből származnak
amikor a 13,7 milliárd éve született világegyetem
mindössze ötszázmillió volt
próbálom érteni
de néhány évtizedre kalibrálva hamar föladom
marad hogy a szanitereket
milyen jó szó
húszszázalékos ecettel fújom be miként javasolták
tényleg használ
igaz rettentő szagok áradnak
de legalább környezetbarát
van három csomag szódabikarbónám
az kifejezetten jó súrolásra
ám odáig nem jutottam
mert közben elmerengtem
a feltérképezett galaktikák számán
de a vízkő mindig kizökkentett
ahogy picit mintha habozva
végül megadta magát az ecetnek
Magyarország egyik leggazdagabb üzletembere érdekes bejelentést tett. A bejelentés, tárgyát tekintve, nem sok vizet zavarna, hiszen sufnitudósok száján számtalanszor kiszaladt már a világmegváltó találmány neve, megvalósításának gyors ígéretével együtt, most azonban olyan valaki állt elő, aki mögött cégbirodalom, azaz a realizálás lehetősége tornyosul. A bejelentés nem maradt visszhangtalan, bár ováció helyett szinte egyöntetű, és tulajdonképpen érthető kétkedés fogadta.
Miről van szó?
Százhúsz évet kell visszamennünk az időben, az 1890-es évekig, amikor is Nikola Tesla, szerb származású fizikus, feltaláló az elektromossággal kísérletezett. Tesla állította, hogy szerkeszthető olyan motor vagy generátor, amit csak el kell indítani egyetlen kis „lökéssel”, és onnantól folyamatosan és kifogyhatatlanul termeli az áramot. Honnan veszi a szerkezet az áramtermeléshez szükséges energiát? Erre nincs világos válasz, nem volt százhúsz évvel ezelőtt, nincs ma sem.
Az üzletember bejelentése nyomán fürge újságírók felkerekedtek, hogy kifaggassanak nagy tekintélyű, akadémián székelő urakat: lehet-e Tesla-motort konstruálni? Mi hajthat egy ilyen motort? A föld mágneses tere? Gravitáció, nullponti energia? Nem, nem, a szaktekintélyek úgy nyilatkoztak, hogy ilyesféle erők nem hajtanak motort. Képtelenség. Tesla ötlete nem valósítható meg. Ha netalán mégis, az Nobel-díjat érdemel.
Bár valamennyire zeneértőnek számítok (hiszen évtizedek óta muzsikálok ilyen-olyan szinten), március 22-én, a Fesztiválzenekar KORTÁRS ESTEK [2] hangversenyére azzal a szent elhatározással ültem be, hogy megpróbálom úgy hallgatni, mintha hozzá nem értő volnék, s kitalálom, vajon mit érthet meg egy úgymond „botfülű” ember az ilyen modern zenei műsorból. Örömmel jelentem, hogy elég sokat. (Persze ebben annak is szerepe lehet, hogy – minden szándékom ellenére – nyilván nem sikerült teljesen „zenei-kultúra-mentesnek” tettetnem magam.)
Nagyon sok játékra figyeltem föl. Nem feltétlenül felhőtlen örömös játékra, de mégiscsak játékra. Volt közöttük, amelyik a halál vagy a háború érzés-világát idézte hangokban – ám a tragédia is szín-játék!
Rögtön az elején egy észt zeneszerző (Arvo Pärt) Benjamin Britten (ő meg angol zeneszerző volt) halálára írt műve hangzott el. S ha valakinek teljesen idegen a modern zene, akkor is meghallhatta, ahogyan a szerző konokul ismétlődő, lefelé „csúszó” skálákkal érzékeltette a testi-lelki leépülést. A skálák a végén egyetlen hosszú hangba torkollva „szemléltették” (ezt hogy kell mondani, ha hangokról van szó?) az elmúlást. A véget, amely már változhatatlan.
fotó | Horváth Dávid
A Belügyminisztérium
Büntetés-végrehajtási Parancsnokságának
Budapest V., József A. utca 2/4.
Azzal a kéréssel fordulok Önökhöz, hogy férjemnek, Eörsi Istvánnak, aki 1957. szept. 23-án jogerőre emelkedett nyolcévi börtönbüntetését tölti Márianosztrán, s ott a 48.698 számú elítélt – tegyék lehetővé, hogy ceruzát használhasson.
Férjem minden eddigi beszélőnkön panaszkodott, hogy többször kért engedélyt ceruza használatára a börtön parancsnokától, de azt nem kapta meg.
Férjem magyar szakos tanár (az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végzett) és költő. Most filozófiát és nyelveket, elsősorban orosz nyelvet szeretne tanulni. Az ehhez szükséges könyvek tanulmányozására meg is kapta az engedélyt. Azonban Önök is tudják, hogy jegyzetelés, gyakorlás nélkül a tanulás igen nehéz, szinte lehetetlen. Ezért szeretne a férjem ceruzát kapni, és ezért fordulok most én minden reményemmel Önök felé: engedjék meg, hogy ceruzát használjon.
Előre is köszönöm, hogy foglalkoztak levelemmel, kérésem elintézése reményében maradok
Eörsi Istvánné
Bp. 1958. aug. 27-én.
montázs Fecske Csaba soraiból
sehol egy teremtett lélek
sehol egy köhintés egy káromkodás
mint a palánk mögé leső kisgyerek
fontolgatja visszaforduljon-e
gyűrött mosolyt cipel magában
és fölcserélt sérelmeket
ha erre tévedne ha itt járna
a sárga távolsági busz
légypiszkos ablakán kinézve látná a házat
ott ül apjával kint az udvaron
a kecskelábú asztal mellett a gesztenyék alatt
A test is virágzásnak indul.
A félelem spóráit, legalábbis egy időre, lerázom.
Szivárványt látok a panelsorok fölé;
mintha gyerekrajzba lépnék:
érthetetlen és biztonságos.
Közben tudom, ez is csak egy csalódás előszele.
Mintha exitálás előtt hinném, bármi lehet.
Mégis ablakot nyitok, a befülledt telet kiszellőztetem.
A korai madarak zenéjét a mellékhelyiségben is hallom,
és a gólyára gondolok, ki időt vétve, fészket épít.
Tolla alatt libabőr, de nem fordul déli köreibe.
Jeget szorít csőre közé.
Családot képzel.
2013-ban a Szitakötő folyóirat és a Nyitott Kör Egyesület másodszor rendezi meg irodalmi táborát.
A táborhoz kapcsolódóan pályázatot hirdet.
Olyan pályaművet várunk, amely kapcsolódik a tábor tematikájához.
Témánk | a FA
Fáról, fához, fának szóló írásokat várunk, akár egy fa szemszögéből, átváltozásáról,
csodás cselekedeteiről, vagy éppen egy egész erdőről, egy fadarabról, fapapucsról.
Műfaj | mese
Terjedelem | 3000-5000 leütés szóközzel együtt
Életkor | 10 – 16 év között
Beküldés | 2013. április 26.
Eredményhirdetés | 2013. május 3.
A Szitakötő folyóirat és a Nyitott Kör Egyesület irodalmi tábora
Időpont | 2013. július 8 – 12.
A tábor helyszíne | Gödi Alkotóház
Életkor | 10 – 16 év között
Táborvezetők:
Horgas Judit | szerkesztő, tanár (A Szitakötő folyóirat felelős szerkesztője)
Szabó Attila | író, dramaturg, drámatanár
Táborunkat irodalomkedvelő fiatalok számára hirdetjük. Azoknak, akik nem csak olvasni szeretnek, de maguk is próbálgatják az írás mesterségét. Akiknek fontos, hogy írásaikat megosszák másokkal, beszélgessenek róluk; játékos formában próbálkozzanak különféle írástechnikákkal.
Farigcsálunk, szerkesztünk, beszélgetünk, vitatkozunk, hagyjuk hatni magunkra – magunkat.
„Ha a metró lefelé tartó mozgólépcsőjén – a folyamatos siklást mégiscsak szakaszosnak érzékelve, és a szinte döccenő tagolódás ritmusára – mondogatom: ki-me-rít-hetetlen, zavarba jövök. A lefelé meg a kimerés ellentétes irányú mozgása örvényt kavar, s a képek, mint a kéregetők, nyomorúságukkal tolakszanak, és roncsoltságukat mutogatva menthetetlenül roncsolnak. A megjátszott közöny éppúgy nem véd, nem emel ki – hát még föl –, mint a többi póz.
Ki-me-rít-hetetlen – hogy fapofával állok a lefelé tartó mozgólépcsőn, a többi dermedt arcú között. Tél van, nyirkos hideg, a vízálló kabátokon és bőrtáskákon jeges lé csorog, gyomorforgató az ázott szövet szaga – mindegy, hogy valójában mikor és hol vagyok, álmomban visszatér, és ébren is újra meg újra érzem: ott, a lefelé húzó metróbeli mozgólépcsőn, valahol középtájon. A snittben sohasem szerepel a rá- vagy a lelépés aktív mozdulata, csupán az a húsz másodpercnyi passzív álldogálás nyúlik végtelenné. A véges életidő végtelenjévé, így szinte időtlenné.”
(Levendel Júlia)
Más volt még a világ, az ország, és benne a kis, igyekvő falu a völgyben, mikor valaki, talán eljövendő mézek édes ízére gondolva, elültette a hársmagoncot; persze lehet, hogy csak a szél hordta oda a magot, minden rendszer nélkül, ahogy szokta. Apró fácska volt, mikor Deák vonakodva meghozta döntését, és mit nekik Kasszandra-levél, a fa és az új társbérletbe költöztetett ország egyaránt gyarapodni kezdett. Sudár, erős fiatal fa volt már, mikor megépült mellette a vasút, hogy a felszakított hegyekből régvolt fák szénné kövesedett tonnáit a mindinkább füstköd-lepte városba szállíthassák. A hársfa minden nyárelőn illatárral csábította a méheket, minden télelőn elhullatta leveleit, és növekedett.
Növekedett körülötte a falu is, nett tisztviselők hagyták ott a város füstös levegőjét, nett házakat építettek, miközben a vasút két végpontja körül egyre komorabban burjánzottak a gyárak és a bányatelepek. Egy nyáron, mikor virágai már elhullottak és lassan beértek a magok, eljövendő hársfák gondosan becsomagolt ígéretei, felhívást szögeztek a törzsére, és a felpántlikázott vonatok éneklő, boldognak látszó, részeg férfiakat szállítottak, harsogott a „Megállj, megállj, kutya Szerbia!”. Egy jól öltözött, nett tisztviselő arról szónokolt a hársfa tövében, hogy mire a fa levelei lehullanak, hazajönnek a katonák. A virágok nőttek, a levelek hullottak, a vonatokon elhalkult, majd megszűnt az éneklés, csak a szén jött megint, meg elszürkült arcú jajgató sebesültek.
A király meg akart szabadulni álruhájától, ám próbálkozásai rendre kudarcba fulladtak. Tudta, hogy a hintó valahol a közelben várakozik, és a környezet sehogyan sem volt ínyére. Eltévedt. Sötét sikátorba húzódott, a legelejére, nehogy fekvő emberi testre taposson, húzkodta, tépte a köntöst, a sapkát, még a bocskort is, ám hiába. Arra gondolt, talán a rossz látási viszonyok okozzák a fiaskót, arrébb hurcolkodott egy parkba, a nyári égbolt fényeit legelő, gyapjas bokrok közé, és újra nekilátott, míg ujjait felhorzsolták a kapcsok, és csaknem megfojtotta magát egy rongyos nyakfodorral, amit Bohonc, a külhoni udvarmester erőltetett rá. Most átkozta emberét az alaposságért.
Nagyszerű álca ez, felség, duruzsolta a fitos orrú, szeplős francia, egy vándoré, akit a véletlen sodort Budára, és akit nem vonnak kérdőre a kíváncsi porkolábok.
Vajon miféle forradalom tudná fejünk felől eltörölni a dolgok rémuralmát? Mert a régi tirannusok ellen vagy fölkelt a nép és szépen felkoncolta őket, vagy új és idegen hatalmak söpörték el a föld színéről a korábbi urakat, akik egytől egyig tudták, mi a dolgok rendes menete, és rettegve várták, hogy szokásos sorsuk beteljesedjen. A dolgok azonban büntetlenül uralkodnak minden népen és nemzeten, államformától, kortól és földrajzi szélességtől függetlenül.
Méghozzá olyan diktatúra ez, amelyet magunk kényszerítünk magunkra – azaz nem is kényszerítünk, mert nincs itt semmi fenyítés vagy ultimátum; csak kialakítjuk észrevétlenül, valami ősi és önkéntelen szenvedéllyel behódolva tulajdon tárgyainknak. Szertartásosan pucoljuk, fényezzük, javítgatjuk ezeket, pakoljuk egyik sarokból a másikba és vissza, gondosan mumifikálva tároljuk padlásterek piramisainak és pincék katakombáinak mélyén, és ha költözésre kerül a sor, valóságos processzust, gondosan szervezett felvonulást kényszerülünk szervezni miattuk.
Bejött kicsit kacsázva, bemutatkozott, elmondta, mi lesz az első félév tárgya, raccsolt, a görögökről beszélt, görgette az „r" hangokat, mi pedig először életünkben értettük meg az olyan szavak valódi jelentését, mint végtelen, mint istenek, mint régmúlt, vagy ahogy ő mondta, „légmúlt". A világirodalom kék tengerén hajókáztunk, finom párák vonták be ezt a kilencszázötvenegyes sivár pesti őszt. Rajongtunk az óráiért és érte is, a blöffjeit is imádtuk, fura figura, negyvenfokos hidegben, az ukrajnai hómezőn az Iliászt skandálta görögül, versmértékre menetelt a munkaszolgálatos században, mé-nin a-ei-de the-a (ta-ti-ti ta-ti-ti ta) igen, és szembejött vele egy orosz katona, és folytatta: „Péléiadeo Achiléos oulomenén, hé muri".
Egy szavát sem hittük, mégis elhittük.Történelmi regényeket és színdarabokat írt, többé-kevésbé felejthető műveket, de én még ma is emlékszem két sorra az egyik színdarabjából: „A léhűtő is hasznos lehet, / ha hasznos helyen hűti a levet." Aki ezt a két sort írta, megérdemli a halhatatlanságot. Kitartóan imádtam, őt is, az óráit is, az ifjú Homérosztól az öreg Fontane-ig.
