Valami ősemberig nyújtózó visszahatást lát
kőfestési kedvtöltéseimben
a földgolyó túlsó felén élő
költő-barát,
Handi Péter,
és ez az emailnyi észrevétel,
tartózkodó feltételezés
meghat,
válaszfélére bátorít.
Ahogy belegondolok, hovatovább már érzem is,
kikerekedik
talán
egy episztolán túli vagy inneni,
de mindenképpen vidám versezet,
bujkáló hangzatok és
derűs szövegkép
tölcsére –
Nem nagy ügy, de örömügy,
s ez eleve becse.

Lehet cifra a kő, de csecse
nem, mert verseimnek társa,
háttérképző vagy ellenpont,
s hogy nekem való pont,
mostanság különösen érzem,
amikor antropomorf rajzolatú,
holdvilágmosolyú
kavicsok helyett
esetlen köveket választok képhordozónak,
rücskös felszínű, torz formákat,
mintha a társadalom jellegzetes darabjait látnám,
a mai magyar valóságot
– vonzóra mázolni lehetetlen –,
s átvitt értelemben nem is volna helyes,
de akkor a műveletben mi a jó?
Tudom, röhejes
lehet ez a módi,
ahogy episztolámat publicisztikává
hagyom hangolódni
(próbálom pingálni),
s a remélt vidámság is legfeljebb-alább
szójátékokba bú,
de a honi helyzet hovatovább minden témát felülír,
episztolámat is abbahagyatja;
mit tegyek?
Küldök egy kimázolt követ.

az illusztráció a szerző festménye  |  horgas.org