A király meg akart szabadulni álruhájától, ám próbálkozásai rendre kudarcba fulladtak. Tudta, hogy a hintó valahol a közelben várakozik, és a környezet sehogyan sem volt ínyére. Eltévedt. Sötét sikátorba húzódott, a legelejére, nehogy fekvő emberi testre taposson, húzkodta, tépte a köntöst, a sapkát, még a bocskort is, ám hiába. Arra gondolt, talán a rossz látási viszonyok okozzák a fiaskót, arrébb hurcolkodott egy parkba, a nyári égbolt fényeit legelő, gyapjas bokrok közé, és újra nekilátott, míg ujjait felhorzsolták a kapcsok, és csaknem megfojtotta magát egy rongyos nyakfodorral, amit Bohonc, a külhoni udvarmester erőltetett rá. Most átkozta emberét az alaposságért.

Nagyszerű álca ez, felség, duruzsolta a fitos orrú, szeplős francia, egy vándoré, akit a véletlen sodort Budára, és akit nem vonnak kérdőre a kíváncsi porkolábok.

És ő szót fogadott Bohoncnak, mint mindig, beöltözött, eligazította köpcös testén a göncöt, arcát bepiszkította, úgy lopakodott a nedves utcára, hogy meglesse, hogyan s miként élnek alattvalói, amikor azt hiszik, nem figyelik őket és gátlástalanul mesélik egymásnak féltett titkaikat, szidják uralkodójukat, vagy talán fennhangon dicsérik?; koszos csehókban leköpdösik az aranyon felcsillanó képmását, míg másutt gyertyát gyújtanak a róla készült festmény előtt, és hangosan imádkoznak, hogy fordítsa jobbra keserves sorsukat.

Ó, mennyit nevettek Bohonccal, amikor a palotába visszatérve beszámolt kalandjairól!

Most, hogy elmenekült a parkban ólálkodó utcalányok elől, átjárta a kései diadal utóérzete: hogy reszkettek a nyavalyások, amikor szétrántotta poros köpenyét; hasra estek, orrukat a sárba nyomva az aranyos dolmány, a királyi cifraságok láttán! Micsoda öröm volt kihirdetni igazságos ítéleteit, és látni, hogyan isteníti a nép… ám az sem volt kisebb móka, ha (főként Bohonc útmutatása szerint) idegen, mit sem sejtő polgárokat tréfált meg, otthonukban háborgatva őket, kavicsokat szórva a szabadban iszogatók poharaiba, elcsenve a békésen napfürdőző polgárasszonyok kosarait – ha pedig fülöncsípték, és kitört volna a haddelhadd, egy mozdulat, lebbent a kabát…

De most – fogcsikorgatva rángatta a köntöst. Az anyag nem engedett.

Mi történt? Csak nem Bohonc és tréfás kedvű kompániájának műve ez? Kerüljek haza, gondolta a király, megtörölve homlokát párnás kezével, leüttetem a fejét! Hát saját otthonában se lehet biztonságban az ember?! Háta mögött megreccsent egy korhadt gally, a királyotok vagyok, emberek, akarta kiabálni, amikor körbevették a kormos képű, meztelen felsőtestű suhancok, az egyiket mintha ismerné, ő a palota vízhordója, ni, a másik meg a golyvás kapuőr fia; legyetek észnél, akarta mondani, de már záporoztak az ütések a testén, puffant a kettős védőréteg, szállt a por a néptelen utcában, fel, a csillagtalan, szigorú ég felé, amely felhőkkel nyelte el a jajkiáltásokat.

Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban