Vajon miféle forradalom tudná fejünk felől eltörölni a dolgok rémuralmát? Mert a régi tirannusok ellen vagy fölkelt a nép és szépen felkoncolta őket, vagy új és idegen hatalmak söpörték el a föld színéről a korábbi urakat, akik egytől egyig tudták, mi a dolgok rendes menete, és rettegve várták, hogy szokásos sorsuk beteljesedjen. A dolgok azonban büntetlenül uralkodnak minden népen és nemzeten, államformától, kortól és földrajzi szélességtől függetlenül.
Méghozzá olyan diktatúra ez, amelyet magunk kényszerítünk magunkra – azaz nem is kényszerítünk, mert nincs itt semmi fenyítés vagy ultimátum; csak kialakítjuk észrevétlenül, valami ősi és önkéntelen szenvedéllyel behódolva tulajdon tárgyainknak. Szertartásosan pucoljuk, fényezzük, javítgatjuk ezeket, pakoljuk egyik sarokból a másikba és vissza, gondosan mumifikálva tároljuk padlásterek piramisainak és pincék katakombáinak mélyén, és ha költözésre kerül a sor, valóságos processzust, gondosan szervezett felvonulást kényszerülünk szervezni miattuk.
Vagy ha nem, mániákusan cserélgetünk újabbakra, mint az antik ínyencek, akik csak azért csalogatták elő bendőjükből egy pávatoll segítségével az előző fogásokat, hogy aztán még többet és többet zabálhassanak. A pávatoll helyét mostanság ugyan reklámok és hirdetések váltották fel, de a különbség nem valami nagy: ezek is mindig kéznél vannak, és hasonlóképp ingerlőek és színesek. Bulimiás civilizációnk mintha sem megőrizni, sem elvetni nem tudna semmit, mohóságának és kíváncsiságának kiszolgáltatva, mint az ostobán nevelt, elkényeztetett és boldogtalan kölykök.
Gépeket épít, hogy könnyebben éljen; aztán életének nagyobbik hányadát azzal tölti, hogy masináit kiszolgálja: aszfaltutakat épít nekik, vaspályákat és vezetékeket, hogy könnyebben haladhassanak, és látástól dolgozik a legvégső vakulásig, hogy szerkentyűit árammal, benzinnel, gázzal és olajjal táplálja, ezek pedig, mint kezes gépállatok, viszonylag kényelemben tartják, míg számukra gürcöl a betevőért.
E szimbiózisban mindenképp a dolgok nyernek: a makacsul megtartott nagy és kis tárgyak néma sokasága, mert minket törékeny emlékek és remények kötnek hozzájuk, nekik azonban nincs veszítenivalójuk – lévén sem emlékeik, sem reményeik nincsenek. Aztán, ha egy-egy névtelen sarki házban, amelynek kertjét már régen nem gazolta senki, egyszer csak meghal egy öregember – akinek nevét a postáson kívül már régen nem ismerte a környék –, a dolgok sok-sok évnyi hordaléka marad utána: cserepek, szerszámok, képek, kupakok, öngyújtók, újságok, csempék, dugóhúzók és vekkerek, kiszáradt tollak, kivágott cikkek, kicsorbult kések, ósdi könyvek: nehezebb időkre szánt készletek sokasága, még sokkalta nehezebb időkből.
Vagy ha költözésre szánja magát az ember, meglepetten konstatálja, mennyi vacak gyűlt fel észrevétlen, mintegy az élet hátterében: ott, ahol sejtése szerint lankás domboknak és tágas tereknek illene húzódniok, mint a hollandus reneszánsz portrékon a gazdag polgárok mögött, nos, ott mindebből semmi sem látszik, mert a kilátást eltakarja a más képek és kacatok sokasága. És akkor még szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, mert nem azt találtuk, mint Arcimboldo alakjai, akik maguk is dolgok sokaságából állnak össze a szemünk előtt félig tárgyi, félig embernek mondható lényekké: a szakács tepsikből és edényekből, a könyvtáros lexikonokból, a falánk meg pecsenyékből.
A városok peremén, vízmosások mélyén égtelenbe nyúló szeméttelepek halmai tanúskodnak arról, mekkora nyomot hagynak tárgyaink a világban – de hogyan lehetne föltérképezni a nyomot, melyet a tárgyak hagynak lelkünk félreeső zugaiban? Miféle szellemi ökológia tudná felmérni a kárt: a műanyagvilág limlomjait, amelyek szívósan belénk marják magukat, a sok lassan ölő mérget, ami az elfeledett-elhányt dolgok szemétbányáiból szivárog folyamatosan vénáinkon át szívünk kamráiba? Tetszik vagy sem, tárgyaink a maguk képére formálnak bennünket, megszabják félelmeinket, és átrajzolják emlékezetünk halvány vázlatrajzait. Talán teljesen védtelenek is lennénk, ha nem volnának. Talán csak szabadok. Mindenesetre Örkénynek volt igaza, amikor így szólt a vasdarabhoz, amit valami rejtélyes okból sem ő, sem az apja, sem a nagyapja nem tudott kidobni:
„Túlélsz, pöcök.”
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
