Eörsi László remek könyvének bemutatóján elsőként Pogány Judit mondta el a sokszor hangoztatott – hol kényszerű ügyeskedés miatt kreált, hol esztétikai alapvetéssé tett – nézetet, hogy a kaposvári Csiky Gergely Színház fénykorában sem volt „politikai színház“, de a politika szorításaira politikai válaszokat is adtak; a színház amúgy sehol, semmikor nem lehet apolitikus. Rendkívüli megjelenítő erővel idézte fel a 81 végén bemutatott Marat/Sade előkészületeit, a titkos próbát, amelyen Ács János rendező beavatta a közreműködőket – hogy konkrétan miről is szól ez a forradalom-sirató –, s aztán a színészek tudása miképpen erősítette a társulat szövetségét. Szavai bizonyára azért is lelkesítettek, mert hozzájuk adódott a saját mindenféle tudásom és tapasztalatom töretlen színházi magatartásáról, hiszen azóta is hányszor láttam ugyanolyan műhely-szellemben játszani (például az Örkényben). Hogy Schwajda György igazgatói kinevezésekor, vagyis a „Kaposvár-jelenség“ brutális szétverése idején szinte könyörgött a társulatnak: vigyázzanak egymásra és „maradjanak együtt, mert az együttlétben erő van“. Van-e?, kérdeztem később magamban korszerű és közönséges szkepszissel. De nyomban feleltem is, a régi daccal, hogy rossz a kérdés, amelyik gyáván és sunyin megágyazna a gyávaságnak és a sunyiságnak; a cinizmussal kacérkodó ideologizálás bűzét pedig ma – ha ez egyáltalán lehetséges – jobban utálom, mint harminc évvel ezelőtt.
A jelentékeny művek létrejöttéhez, tudom, mindig szerencse is kell. Ez esetben szerencsés adottságnak gondolom, hogy Eörsi László egyszerre lehet személyes és tárgyilagos, hogy jócskán vannak közvetlen élményei, emlékei, ismeri a pletykákat, látnia kellett a különféle átvedléseket, gerinctöréseket, s közben rálátássá fegyelmezte indulatait. Így lehet telitalálat már az egyik indító tény és gondolat: a hetvenes évek elején az a színházat csináló, aki elutasította – Ascher Tamást idézve – „a szervilizmust, az esztétikai ízlésbe is átnyúló politikai betojtságot“, csakis vidéken kereshetett megfelelő terepet és közeget. „Mindvégig adva volt az alternatíva – nyilatkozta Zsámbéki Gábor –: sok pénzt keresni, vagy jó színésszé válni.“
Ez az „alternatíva“ egyszerűbb volt, mert a választás többnyire önértékeléssel társulhatott: aki Kaposvárra szerződött, az igényességet, az intenzív csapatmunkát és a nagyobb szabadságot akarta, de azért nem ítélte magát örökös periféria-létre. Sőt. A művészi műhely, a szabad egyéniségek társulásával létrehozott alkotások ideája elég varázslatosnak bizonyult (a 68-as nemzedéknek kivált), hogy az ember lemondjon az olcsóbb sikerekről vagy a pénzről. Csakhogy a „Kaposvár-jelenség“-et – és számomra ez a könyv legfájdalmasabb igazsága – a „nemzeti erők“ azért tudták ilyen sikeresen szétzúzni, mert a mindenkori önzés ellenében fellépő műhely-eszme az új évezredben már nem hatott. Irracionális és felesleges lett, nem tudta, de nem is igen próbálta feltartóztatni a szellem üzletesítését. Az Ahogy tetszik 1974-es pesti előadásán az erdőképbe beálltak zenélni-énekelni a színház rendezői (nem csak a darab rendezője!) meg a díszlettervező – együttes színpadi jelenlétükben valóban erő volt. Babarczy László évtizedeken át őrizte a színház legalitását, leleményesen keresett (és talált is) réseket a saját legitimitásában mindvégig bizonytalan kádári diktatúrában.
A szemlélet- és értékrend-változás után viszont szükségtelen lett a réskereső gyakorlat – ügyeskedni immár csak a minél nagyobb állami támogatásokért kellett és lehetett. Újabb időkben a finanszírozás felülírja az esztétikát, a finanszírozó pedig – az állam vagy az önkormányzat képviselője – felvonultathat szakmainak nevezett bizottságokat és kuratóriumokat, valójában párt és anyagi nyomásra dönt, rendelkezik – függelmi viszonyban tart, mint a diktatúra káderei, csakhogy épeszű embert ez már nem sarkall lázadásra. Nehéz bármiféle hősiességet, helytállást, szellemi teljesítményt látni a pénzért tülekedő és trükköző alkotók működésében. Az „együttlét“ nem kívánatos ott, ahol a legfőbb érték az érvényesülés. A finanszírozási önkény átgyúrta az alkotók gondolkodásmódját, érzületeit és minőségérzékét. A kultúraellenesség évadán így nincs erőteljes szellemi ellenzék.
Lehet-e remélni, hogy csupán a jelenben élő keserűsége, a jelenbe szorítottság optikai torzítása miatt látszik reménytelennek ma a perifériára vonulni? A logika újra meg újra azt súgja – én még Eörsi László szívszorító könyvéből is kihallom –, hogy csakis a periférián teremhet erőteljes új ellenzék. Biztosan másként kell gondolkodniuk, más lét-értékrendet teremteniük, újraértelmezve a szabadságot és a társasságot is.
Levendel Júlia írásai a blogon | Levendel Júlia írásai a Liget folyóiratban
