HAGYMALEVELEK

Kedves Öcsémuram,

nem tudom, Kedéknél  hogy-mint vagyon, milyen idők járnak mostanában? Mihozzánk biza – ha sokára is – megjöve a tavasz, de oly nagy garral, hogy rögvest nyár lett belőle. Húsvétkor még zöldikék és pintyek kopogtattak behavazott ablakunkon magért, madárkalácsért, most meg már szerelmetes cserregésekkel röpdösnek a fák hegyén, és bár utcánk éjszaki oldalán az árnyék délig őrizi a pirkadat hívességét, a kocsiúton hétágra süt a nap, és ott lenge ruhás leányok, ingujjas ifjak karikáznak, vidoran kerülgetve egymást, a májusfák és vadcseresznyék pedig oly burjánzással vagynak, hogy a virágtehertől roskadozik koronájuk.   

Még a Ked báttyaura is ajándékkal tért haza minap estvéli sétájából, kisded csokorral, narcissus poeticusból kötve, mely virágok manapság csak elhagyott parasztudvarok sarkában teremnek. Hosszú száron ülő fehér szirmaik közt citromszín kehelyke, szegélyén cérnavékony pirosság, mint ódon könyvlapszéleken, kis zöld bibe kelleti kacéran magát közepében deli, sárgasisakos porzóktól körüludvarolva.

Ugyan hol vett Ked virágot ilyenkor?, kérdém csudálkozva, mert a mi városunkban setétedéskor minden bolt és kávéház bezár, kivéve a korcsmákat és azon helyeket, hol nem virágárus leányok kínálják portékájukat. 

Az én Édes Uram sem magazinban vevé a narcissust, hanem, mint mondá, a Macskás Asszonytól a sarkon, ki mostanság az ótemplomnál árulja veteményeit.   

Tán Ked is emlékezik kiskorából rája: egy emberöltőn át etette munkából jövet utcánk kóbor kandúrjait, a Hollóék melletti lakatlan ház küszöbére vetve az újságpapirosba csomagolt ételmaradékot. Nem tudván nevét, Macskás Asszonyként emlegettük. Úgy véltük, konyhán dolgozik, hol sok emberre főznek, onnét vala a hulladék, mócsingok, félig lerágott cubákok.

Csupán hétköznapokon gyámolítá ez elvadult jószágokat, vasárnap születésétől kórságos, idomtalan fiát levegőztette a templomkertben, az hol kevesen járnak kora délután. Nem mintha szégyenlette volna, hogy íly szánalmas gyermeke vagyon, de nem akará, hogy a népek bámulják, mint valami szörnyet, s a gonosz kölykek – kik épek –  gúnyolják szegényt.  

Észre se vevénk, mikor hagyott fel a gazdátlan macskák etetésével, és tűnt el fiával együtt a környékről. A ház sincs meg rég, melynek ajtójához az eledelt borítá. Helyébe újgazdagok építtettek mást, cifrát, hivalkodót, hogy járdájára is lejtőn kell felhágni, mert magasb vagy három arasszal, mint a többi, s ezen gőgös lak néz farkasszemet az ótemplom egyszerű cintermével mindaddig, míg valamelyiket le nem dönti az idő. (Nem tagadom, magam e párbajban az Isten házának szoronkodom.)    

Sok-sok év után került csupán elő a Macskás Asszony, kit ma már nem ismer erre senki. Egyedül vagyon, mint az ujjam, fiát elhagyta valahol – vagy az hagyá el őt, nyilván a temetőbe költözött, ahová korábbi ismerői is mind – párja meg tán nem is vala soha, és tavasztól őszig, amíg az idő engedi, az ótemplom sarkánál árul ezt-azt, mi folyóparti kiskertjében megterem; törökszegfűt, sárgaviolát bokrétába kötve, ösztövér murokrépákat, göcsörtös petrezselyemgyökeret, pár árva salátafejet, fonnyadtat, mint ő maga. Rozoga sámlin üldögél, és nem megyen haza, míg minden portékáján túl nem ád. Gyakran az Esthajnal csillaga is ott találja, pedig olcsó nála minden, egy koldus be nem érné annyival.

 Ül a torony növekvő árnyékában együgyű mosollyal pókhálós arcán, dologtól repedezett ujjaival ügyetlenül kotorássza bukszájából a visszajárót, tízeseket, húszasokat válogat kései vásárlóinak, mert nála mindennek száz forint alatt vala az ára, és egy fillérrel sem akar adósa lenni senkinek.

Az üde  narcissusok – miket azon szép tavaszi estén kaptam – hamar elhervadának, és a kókadt virágok láttán azon tépelődöm, míly gyorsan elhágy szép tavaszunk. S hogy volt-e a Macskás Asszony fiatal leány, vagy már öregen született?

Töprengéseim közül a rég elporladt költő szólít újra, éljünk tehát, s örüljünk, amihez – tudálékos vén asszonyságok módjára, kik ki nem bírják, hogy övék ne legyen az utolsó szó – hozzáteszem, ne iparkodjunk az idő múlatásával, a mái nagy rohanással nem megyünk semmire. Ezt tanácsolja Kednek, kedves Atyafijának is a diófa alól, hol mostanában sokat üldögél,     

édes Nénje

fotó | Lee Jeffries

Jámborné Balog Tünde írásai a blogon | Jámborné Balog Tünde írásai a Liget folyóiratban