Megkaptam a második korsó sörömet és rápillantottam az órámra, fél tizenegy múlt. A felszolgáló biztosan azt hiszi, várok valakit, pedig nem, csak megnéztem az órámat, megszokásból. Hogy figyelem a mutatókat, elengedhetetlen része lelki békémnek. Függetlenül attól, várok-e éppen valakit vagy sietek valahová. Muszáj néznem és számolnom a perceket, ez még évekkel ezelőtt alakult ki nálam. Vesegörccsel küszködtem a bajai kórházban, és amikor meguntam, hogy reménytelenül bámulom a kórterem falát, és elegem lett a repedések számolgatásából is, kitaláltam egy másik, de hasonló elfoglaltságot. Mert az állandó fizikai fájdalom miatt nem tudtam könyvet, még újságot sem olvasni – mozogni is alig. Hevertem, mint egy darab fa, és nagyokat pislogtam. Akkor találtam ki, hogy lesem az órán futó perceket. Ez megnyugtatott. Láttam múlni az időt, és így könnyebb volt várni, hogy újra és újra hasson az injekcióban kapott fájdalomcsillapító. Azóta nézem az óralapot. Csakis magam miatt bámulom, a söröm társaságában.
A második korsóm után nyílt az ajtó, nagyobb társaság érkezett, férfiak, nők vegyesen. Nagykabátban és sálban volt, s máris húzkodták az asztalokat. Többet összetoltak, hogy körbeülhessék. A felszolgáló készségesen ügyködött velük. Aztán a férfiak lesegítették a nőkről a bundákat, volt, akiről a boát, kalapot. Mindent fogasra tettek. Tetszett ez a láthatóan összeszokott társaság, hogy kedélyesen beszélgettek, viccelődtek. Szinte pezsegtek egymástól. A közeli színházból jöhettek. Bizonyára megörültek, hogy még nyitva találták a sörözőt. Mondom, tetszett a társaság, az is, ahogyan megadták a módját és kiöltöztek. A férfiak udvariasak voltak a nőkkel, kedvesen beszélgettek, és italt rendeltek.
Amikor kihozta nekik a felszolgáló az italokat, az egyik magas, fekete nő beszélt, a többiek figyelmesen hallgatták. A nő ismerős volt, persze, sokat foglalkoztatott színésznő, talán abban a darabban is játszott, amiről jöttek. Nem kellett hallgatóznom, mert hangosak voltak. A színészetről folyt a szó, ami kitöltötte a napjaikat, a gondolataikat. A fekete hajú nő egy film-jelenetből vett példával magyarázta, miért felemelő, amit csinál. Az Előzést emlegette, amiben a főszereplő is filmélményéről mesél társának. A nő azt mondta, annak idején valósággal fejbe kólintotta a jelenet. Aludni sem tudott. Ki tudja, miért hatott rá annyira, de hatott, és ez a lényeg. Beszippantotta a film. Ilyen a színház is – tette még hozzá a színésznő –, de hát ezt úgyis tudjátok. Bólintott magának, és mosolygott. És ahogy távolról figyeltem őket, én is éreztem azt az emelkedettséget és ünnepiességet.
Az asztalnál ülő férfiak intettek a pincérnek, és ők is rendeltek még egy kört.
