1997. június harmadik napjának délutánján meglehetős tömeg gyűlt össze a British Museum – akkor még működő – olvasótermében. Arra vártak, hogy megjelenjen közöttük egy sápadt alak, kalapban-felöltőben, az előző századvég divatja szerint öltözve, és reszkető kézzel keresse a katalóguscédulák között a saját nevét („Soames, Enoch”) – pontosan úgy, ahogy arról Max Beerbohm egyik novellája beszámol. Biztos vagyok benne, hogy a múzeum valóságos kis ünnepséget rendezett a jeles alkalom tiszteletére, még egy színészt is béreltek, hogy eljátssza a múlt századi úr szerepét, de az igazi, akire vártak, persze, nem jött – irodalmi fikciók nagyritkán szoktak valóban testet ölteni.
A novella egy sikertelen költőről szól, akinek leghőbb vágya, hogy megtudhassa: száz év múltán legalább megjön-e a hőn áhított elismerés, ennek érdekében pedig lepaktál az ördöggel, aki egy kis sohói kocsmából egyenest a száz évvel későbbi British Museum könyvtárába röpíti. De itt is hiába keresi a nevét a szerzők között, nyilvánvalóan senki sem emlékszik rá; megtalálja viszont a művek jegyzékében: egy bizonyos Max Beerbohm novellájának hőseként, akiről egy 1992-ben kiadott, futurisztikus angolsággal majdan íródó irodalomtörténeti kézikönyv azt állítja, hogy „kitalált alak, egy szatíra hőse, harmadrangú poéta, aki zseninek képzeli magát”, és akinek egész alakja csak arra szolgál, hogy rajta keresztül Beerbohm bemutassa a századvégi művészvilág különceit.
Soames természetesen porig alázva, lesújtva tér vissza a kiszabott idő leteltével saját korába, 1897-be, ahol is a megegyezés értelmében a kiskocsmából rövidesen el is viszi őt az enyhe német akcentussal beszélő ördög. Szegény Enoch Soames – ez az őt illető állandó jelző a novellában – mintha mindvégig azért küzdene, hogy valamiképp észrevétesse magát, hogy létezzen – mindjárt az elején úgy találkozunk vele, hogy egy ismerős festőtől (aki alig-alig emlékszik rá) portrét rendelne készülő könyve borítójára, de az sehogysem hajlandó kötélnek állni, mondván: „hogyan rajzolhatnék le valakit, aki nincs is?” Szegény Enoch Soames valamiért képtelen meggyőzni a világot önnön létezéséről: valahol mindig az élet peremén vergődik, és csak utolsó, kétségbeesett lépésével reméli bizonyítani – alighanem önmaga számára is –, hogy csakugyan és valóságosan volt: és a lexikon végül mégis a fikciók birodalmába utalja.
Egész lényében van valami elmosódott és árnyékszerű, mintha egy létező alak negatívja volna: még első verseskötetének is, amelyről a novellában Beerbohm részletes recenziót közöl, ezt a címet adja: „Negációk”. Ilyesféle sorok találhatók benne: „Az élet: háló; és sem láncfonál, sem szövés benne nincs; csak puszta háló” – és ez a háló kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a költőt megtartsa. Körülötte minden nagyon is kézzel fogható – a fin de sciéle londoni hangulata, a British olvasóterme, a festő és grafikus Rothenstein; még minden dolgok negatívja, az ördög is sokkal valóságosabbnak hat Soamesnál, akinek színe is van, hangja is, csak valahogy kontúrjai nincsenek. Van viszont mindent átható melankóliája, mélabús távolságtartása, ami képtelenné teszi, hogy ebbe hálózatba, ami az élet, bekerüljön, s abban nevet és polgárjogot nyerjen. Mint a novella végére kiderül, az irodalomtörténet ítélete lesz a legkisebb baja: mint afféle botcsinálta Faust, maradék létét is odaadta – még csak nem is a sikerért, mindössze az életért.
Beerbohm történetét a repülőgépen olvastam, London felé. Mivel a nevezetes dátumot vagy tizenöt évvel lekéstem, és azóta a British Museum félhomályos olvasótermét is felszámolták, mindössze annyit tehettem, hogy egy kora délután a Soho felé vettem az irányt, tiszteletemet tenni a kis utcában, ahol egykor a Vingtieme nevű csapszék állt, „majdnem szemben azzal a házzal, ahol a század első éveiben éjjeli menedékre lelt egy fiatal leány, és vele egy fiú, akit De Quincey-nek hívtak”. Itt kötötte volna ugyanis Soames, Max Beerbohm füle hallatára, élete utolsó félresikerült és baljós megállapodását egy kifogástalanul öltözött úriemberrel, aki a Sátánként mutatkozott be.
De Quincey egykori házát aránylag könnyű megtalálni: egész könyvet írt valaki arról, milyen volt De Quincey Londonja, részletes útmutatással, hogy a szerző mely utcákat és tereket járta be vég nélküli bolyongásain. A ház a Greek Streeten áll, pár lépésre a Soho Square-től és a leghíresebb ottani magyar étteremtől, a Gay Hussartól. Majdnem szemben vele ma is van egy kávékimérés-féle, nagyjából ott, ahol Beerbohm szerint a Vingtieme lehetett. Megálltam az üzlet előtt, és bár nagy volt a kísértés, bemenni mégsem mertem. Szégyellem bevallani, de egy pillanatra elfogott a félsz. Az elegánsan megterített asztalok egyikénél ugyanis egy kifogástalanul öltözött úriember ült, rezzenetlen arccal bámulva az utca forgalmát.
fotó | Rémi Noël
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
