Hány csillag ég ki fönn a végtelenben,
S hatalmas hévvel többé nem teremt!
Elhűlt az élet édes forrósága,
Nincs ott egyéb: sötétség, néma csend.
Nem nyit virág, nem hangzik rajta dal.
S mint a halottnak nincs lélegzete:
Szellő se moccan. Minden éjbe hal.
A bús rögöt örök fagy vonja be.
De bár kiégve, bár megfagyva régen:
A szomorú gömb ott bolyong az égen,
Más, boldog, élő csillagok sorában,
Mint egykoron, a hév s erő korában!
Forog, forog, hurcolván azt a fényt,
Amit hő napja hullájára hint.
Forog, forog... Csak gördűl, csak kering,
A mindenség élő-halottjaként!...
Ó hány ember van, akiből kilobbant
Mindaz, mi egykor alkotó elem,
Hév, szenvedély volt! Minden oda van már:
Lelkesedés, hit, eszmény, szerelem,
Vágy és öröm... édes megindulás,
Szent érzések túláradtán a könny,
Szemünknek gyöngye!... S nincsen benne más,
Csak változatlan, fásult, bús közöny,
Unott, rideg kopárság, rémes űr!...
És mégis él, mégis szünetlenűl
Jár-kel, bolyong. Találkozol vele,
Rád néz s nem csap meg a halál szele.
A pezsgő létben – meg van fagyva bár –
Mint önmagának temetője jár.
Kivűl ragyog... belől örök setét.
Hurcolja folyvást meghalt életét!
Ez az ízig-vérig 19. századi romantikus költő pontatlanul fogalmaz. A csillagok valóban kiégnek, de nincs rajtuk élet, az legfeljebb bolygókon, légkört megtartani képes nagyobb holdakon lehetséges, melyeknek viszont nincs saját fényük. Ha ezen nem akadunk fenn, a lefegyverzően tökéletes metrum és az ihlet sodrása magával ragad – meg hát amúgy is nyilvánvaló, hogy a kihalt bolygót ábrázoló természeti kép emberi állapot rajza. Azért hasonlítja az égen keringő gömböt halotthoz, azért halmozza az érzelmekre utaló jelzőket (bús, szomorú), mert a hasonlat iránya tulajdonképpen ennek ellenkezője. A vers felénél be is áll a kopernikuszi fordulat, felcserélődik hasonlító és hasonlított. A költőnek szerencsére marad annyi mondandója, hogy ez a tizenhat sor ne az első részt aprópénzre váltó magyarázat legyen.
A halott szikla, a kiégett ember mégis él. Jár-kel, s nem valahol az űr végtelen távolában, nem. Találkozol vele. Micsoda hátborzongató kiszólás az olvasóhoz! Itt válik nyilvánvalóvá, hogy nem általánosságban mozgó sajnálkozásról van szó, hanem kihívásról. Rád néz. Mitévő légy? Nem az élet végével, az öregséggel szembesülünk. Akivel találkozunk: kívűl ragyog. Belül, az örökifjú maszkja mögött: kiégett, sötét, kopár. Mint a 21. század csillogásra ítélt sztárjai.
ÁCS JÓZSEF
(illusztráció: Hincz Gyula | CSENDÉLET)
A vers és a jegyzet megjelent a FÉNYCSÓVA LOBBANT című antológiában | Liget, 2012
