– Kétszer fogtak rám eddig pisztolyt életemben – bólogatott Gyuri, aki szeretett belevágni a történetekbe, pofon csapva az elnyúló, laza beszélgetést. Senki sem említett addig pisztolyokat, de elnémultunk, és figyeltük, ahogy megágyaz mondandójának, elrendezi a poharakat és a sörösüvegeket, félrerakja a felszakított ropis zacskót, amit Ede, a kocsmáros mélyen nyomott áron sózott ránk, a szó szoros értelmében: – Kicsit megnedvesedett az állásban, de a só még só rajta – reklámozta a megavasodott rudakat, és tétova mozdulattal mutatott körbe a nagyrészt üres kocsmán, az egész bánatos világon, hogy jelezze: a ropi megvásárlásával egyfajta misszió részesévé válhatunk. Szomorú, megkeseredett kocsmáros volt Ede, a forgalom miatt állandó aggodalomban élt. Azzal dicsekedett, hogy pisztolyt tart a pult alatt. Valami amerikai filmben láthatott ilyesmit, s bár senki nem hitte, „Ede pisztolya” helyi mítosszá cseperedett: „Halkítsátok már le azt a kurva zenegépet, mert az Ede lőni fog!”.

Gyuri megvető mozdulattal söpörte félre a ropit, majd egy pillanatig tétovázott. Az asztal egykori lakkborításának fényevesztett közepén évtizedes, bizonytalan kör alakú jelet mélyített a hamutartó. Ami persze már nem volt ott. Régebben – azelőtt – Gyuri akkurátusan elrendezte volna a hamutartót, odatolva megfelelő, kitüntetett helyére, ahol most csak hangsúlyos hiánya csúfolódott, megropogtatta volna a cigarettásdobozt, félig kihúz két szál cigarettát, egyet magának, a történet csúcspontjához, a másikkal jelzi, hogy elvileg mindenki, bárki a vendége egy szálra, ne zavarjuk meg ostoba kérdésekkel és kérésekkel; mellé tette volna az öngyújtót, és a kocsmaasztali rend szétszaladó geometriájából építkezve indítja útjára a szöveget. Azelőtt. Most lemondóan hunyorogva – mintha csípné szemét a füst emléke – teli sörösüveget rakott a hamutartó helyére. Egy teli sörösüvegnek mégis van tartása. Sugároz valamiféle optimizmust. Ha már.

– Azt hiszitek, az ember sok mindent átgondol, mikor pisztolyt fognak rá? Francokat. Te a pisztolyt nézed, a pisztolyos ember téged. Nem hiszed el, hogy ilyen hülye, krimibe illő helyzetbe kerültél. A másik persze rutinos. Nagyon távol vagytok egymástól.

– A kilencvenes évek elején az egyetem mellett a nagybani piacon melóztam. Szaros gatyájú alkalmazottként – nézett ránk szigorúan, mert volt benne igazi, proletár osztálybüszkeség. – Egy hajnalban, alighogy kipakoltunk, bab volt vagy tök, már nem emlékszem, odaállít a fószer. Nézi az árakat, elmegy pár percre, visszajön. „Te, öreg – azt mondja a fószer –, te nagyon olcsó vagy. Ezek nem jó árak”. „Hát akkor ne vedd meg, ha túl olcsó, biztos kapsz drágábban is” – próbáltam elütni a dolgot, mert akkor még nem esett le, mit akar. „Mi drágábban adjuk” – a fószer igencsak megnyomta a „mit”, hogy értsem, ez nemcsak afféle általános alany, hanem konkrét, jelentőségteljes személyes névmás. A saját hatalmára ébredt piaci mechanizmus uralkodói többese. Megvontam a vállam, magyaráztam, hogy a főnököm szabja az árakat, nekem semmi közöm hozzá, de mire befejeztem volna a mondatot, megjelent a kezében a pisztoly. Az ő pisztolyuk. „Írd át!”. Átírtam. Jóval drágábbra. Délutánra így is elfogyott a bab vagy tök, a „mi” ezek szerint jól rajta tartotta az ujját a piac érverésén, és mire a főnököm megjött, már félretettem magamnak a különbözetet, több volt, mint az egész napidíjam. Tulajdonképpen jól jártam, és aznap este bőven volt miből fizetni a haveroknak. De többet nem mentem a nagybanira.

– Pár évvel később stoppal mászkáltam Görögországban. Éjszaka Thesszalonikiben a pályaudvar melletti parkban aludtunk, nagy nemzetközi jatata volt, rengeteg zsákos turista, mindenfelé feküdtek az emberek, zenéltek, dumáltak, utolsókat rúgta a hátizsákos kirajzás, mielőtt az egészet felzabálta a fapados repülők, a hostelek világa, a rendezett utazás, ahol a magamfajták már űzött mohikánokká váltak, és bezárultak a parkok, a várótermek. De akkor még sokan voltunk. Hajnalban ordibálásra riadtam, és egyenesen egy pisztolycsőbe bámultam. A fószer ezúttal terpeszben állt a fejem felett, a pisztolyt majdnem az orromig tolva. Úgy képzeltem, még a töltény hegyét is látom a cső sötét mélyén. A fószer ezúttal egyenruhát hordott. Persze, ez egy másik fószer volt, de ott, a pisztoly túlsó végén ugyanolyannak tűnt.

Razzia volt a parkban, kábítószert kerestek. A fószer ott állt a fejemnél, amíg kipakolták a hátizsákomat, alapos munka volt, beletúrtak a Niveába, amivel a leégésemet kenegettem, szétszedték a gombolyagba gyűrt zoknikat. Már majdnem végeztek, a fószer is arrébb lépett, amikor az egyik oldalsó zsebben a zsákpakoló rendőr megtalálta a kagylót. Akkora volt, mint egy kisebbfajta parasztsonka, az alakja is olyan – utóbb megnéztem, úgy is hívják, hogy sonkakagyló. Hetekkel korábban találtam, egy egész tekercs vécépapírba tekertem, hogy kipárnázzam a hátizsák zsebét. A rendőr felkiáltott, amikor megtalálta a csomagot, a fószer visszalendült a fejem fölé, és ismét a képembe nyomta a pisztolyt. A rendőr lelkesen tekerte lefelé a vécépapírt, én kényszeresen röhögtem, a pisztoly egészen az orromig nyomult. A rendőr végre elért a kagylóig, csalódottan káromkodva – gondolom legalábbis, hogy káromkodott – a földre dobta, a pisztoly eltűnt, mentek a következő delikvenshez. Felvettem a kagylót: semmi baja nem lett. De fáradtak voltunk már. Összeszedtük a maradék pénzünket, hogy ne kelljen végigstoppolni a háborús Jugoszláviát, és másnap felszálltunk a Belgrádba menő vonatra. Végre úri módon utaztunk. Aztán a vonat fékezett egyet, a hátizsákom leesett a csomagtartóról. A kagyló apró darabokra tört. Görögországba nem mentem többet.

Ahogy a történet véget ért, Gyuri hátradőlt, a keze kinyúlt oda, ahol a cigarettának kellett volna feküdnie. Összeszűkült a pupillája, s hirtelen az jutott eszembe, ilyen lehet a pisztolycső is, pedig még soha nem néztem pisztolycsőbe. De Gyuri a történetei végén valahogy átalakult, ádázabb emberré vált. A régi lázadóvá, akit valahogy mindig megtaláltak a fószerek. Bólintott, benyúlt a zsebébe, és körbekínálta a cigarettát. Mindannyian vettünk, hátradőltünk, középre, a hamutartó hűlt helye fölé fújtuk a füstöt, és az összegomolyodó felhőkbe meredve vártuk a kiprovokált, elkerülhetetlen választ, Ede felháborodott üvöltését a pult mögül.

Konok Péter írásai