Gyanítom, hogy a legnagyobb kultúratámogató intézmény (NKA) vezetői nem tervezték, nem is tudatosan generálták az „örvendetes bejelentés“-ük kiváltotta, mintegy azzal együtt induló, roppant intenzív személyiségfejlesztési tréninget – de hát nem a szándékot, hanem az eredményt illik megítélni, így mindenképpen elismerést érdemelnek, még a legkritikusabb, önnön egzisztenciális gondjaiktól megnyomorított kultúra-alkotóktól is.
Történt pedig most, a nyár közepén, hogy a nemzeti ládafiából előkerült 1,7 milliárd kultúratámogatásra szánt forint, amit – diadalmasan hírelte a miniszter és elnök meg az alelnök – még ebben a naptári évben kultúratámogatásra fordítanak, méghozzá „az utolsó fillérig“. S rögvest volt prioritás-lista. Legelőbb az ormánsági fakazettás templomok restaurálását finanszírozzák.
A hír olvastán szinte automatikusan mondtam magamban, hogy bárcsak ormánsági fakazettás templom volnék. Mint egy óvodás. A következő pillanatban seregnyi racionálisnak tetsző, de túlontúl közönségesen tolakodó kérdést hessentettem el, és érzékeltem, amint velem egyidőben pontosan ugyanazokkal a kérdésekkel viaskodnak különböző kulturális műhelyek fenntartói: színházak, kiadók, folyóiratok, múzeumok vezetői. Hogy alkatuktól függően agresszíven, erős kiváltságtudattal, hőbörögve fordulnak a nyilvánvalóan mutyis, lényegében már meghozott döntésekkel szembe, és mutatják fel a saját – persze, vitathatatlanul különb – produktumaikat, vagy épp bátortalanul tűnődnek: mennyi esélyük van manapság a kultúrát mindenekelőtt szellemi áramlásnak, eleven működésnek tekintő törekvéseknek. A templom-restaurálás ugyanis erősen emlékeztet Kerényi Imre horribilis támogatottságú Nemzeti Könyvtárára, mert a gátlástalan pénzlenyúláson, az urambátyámozós osztogatáson túl durván támadja, sőt, elölni segíti a kultúra mozgalmasságát, a sokszínűség és életteliség eszményét és az egyes alkotók nélkülözhetetlen fausti tudatát, hogy csak aki napról napra...
A villámgyorsan változó, s talán egyre érettebb és differenciáltabb reakcióim során, ahogy a gyerekes óhajtást beteljesítve már fakazettás templom is voltam – egyelőre lerobbant, elhanyagolt, az ország egyik legszegényebb területén álló templom –, meglehetős, mert több évszázados történelmi tapasztalattal, gyötrelmesen kellett tudomásul vennem, hogy nem enyhíthetek semmit a körülöttem élők emberalatti nyomorán. Akiknek vigaszt, biztatást, áhítatot sugalmazhatnék, azokat elriasztották tőlem. Konvencionális látogatóimat, a társadalmi szerepüket általam kreáló és óvó helyi előkelőségeket meg én hárítottam. Szomorú és büszke ormánsági templom voltam. Tele szorongással, mi mindenre használhatnak még.
Levendel Júlia írásai a blogon | Levendel Júlia írásai a Liget folyóiratban
