A hirtelen jött nyárban a népek a megáradt folyóhoz tódulnak, a villamossíneken tülekedve bámulják a korlát túlfelén a nagy vizet, az egyszeriben összement hidakat, és a hajóállomás tetejét, amelyből jószerivel már csak a címer látszik, s még néhány gipszstukkó díszítés. Olyan érzés, akár egy lassan süllyedő hajóról farkasszemet nézni a már csak karnyújtásra lévő hullámokkal – kicsit odébb egy molett, szőke hölgy játszik régi dalokat szaxofonon, mintha a hajózenekar utolsó, higgadt szólistája igyekezne lelket önteni a fedélzeten maradottakba –, csakhogy a tömeg itt lelkesen szurkol a víznek, szinte hipnotizáltan figyelik, mikor lép át végre a korláton a Duna, mikor kezd lassan szivárogni a talpfák között. Én meg őket nézem. Nem tehetek róla, mindig rossz felé figyelek – nem is rossz felé, csak másfelé. A látványnál jobban érdekelnek azok, akik a látványt nézik, mintha alkalmam volna így egyszerre sok tükör-cserépből meglesni – valami mást. Most épp a folyó magánszámát.
Az imént, pár perccel korábban, a hátunk mögött zajló könyv-vásárban, ebben a bazári forgatagban, hamar eluntam a pultokat és az állványokat bámulni: úgysem lakhat jól soha papírral bennem az izgága kíváncsiság. Ehelyett a sokaságot néztem, mert ez itt legalább annyira az olvasók kirakodóvására is, mint a könyveké: seregszemle, felvonulás, az olvasók nagypiaca; a könyvek felől nézve: hús- és elmevásár. És csakugyan mindenki itt van: deres szakállal, fakó zakókban a könyvek aszkétái: kézfejükön a bőr sápadt és szederjes, mintha még sohasem érte volna őket a nap; görbe háttal a különféle irodalmak és irányzatok özvegyei, alkalmi vételt keresve; itt vannak a könyvek napszámosai és nagybirtokosai; aztán a papírvilág őslakói, zilált hajjal és totemisztikus szemüvegekkel; felvonulnak a szép lányok is, csinosra hangolva, s a könyveknek kelletik magukat abban a reményben, hátha azok egyszer végre viszontszeretik őket; az univerzumszerűen táguló, a tér minden irányában szétspriccelő családok közé beékelődve a Régi Olvasók, többnyire nett öreg hölgyek, akik olyan vigyázva nyitnak fel egy-egy könyvet, mint a púderosdoboz tetejét; aztán a Rajongók, a Gyűjtők, e rendszerint kispénzű szenvedélybetegek, a Kutatók, akik ragadozómadár-szemmel pásztázzák a pultokat, itt-ott le-le csapva, a Diákok, akik olyan képpel állnak meg a pultok előtt, mintha épp most tették volna föl minden pénzüket a betű-ruletten, melyen okvetlenül veszteni fognak, aztán a Bennfentesek: szervezők, terjesztők, kritikusok, akik csak elvétve keverednek a felszentelt területen bambán ácsorgó aljanéppel, aztán az Írók – Sokkönyves, Egykönyves és Könyvetlen kasztokba verődve – valamint ezek szatellitjei; és ezzel még korántsincs vége, mert láthatók itt még a Kárvallottak is, akik már zátonyra futottak egy-egy könyvön, és azóta az elpártolt jószerencsét keresik az oldalak sűrűjében, az életre-halálra olvasók, a Fanyalgók, a Kisemmizettek, akiket irodalmi fantomok fosztogatnak, a Művészek, és a Reménykedők, akik mindig egyenes választ várnak, és a Mindentudók, akik meg reménykedő kérdezőket.
Nem is sejtik, hogy én őket olvasom. Végigpillantva a pultokon, amelyek körül órákig körözünk a szenderlepkék tehetetlenségével, utóbb már csak színes kupacokat látok. Pont úgy emelkednek itt és süllyednek ott, mint a megáradt folyó hullámai a házsor túloldalán. Azon kapom magam, hogy én is mohón várom, mikor tetőzik végre ez a betűfolyam: amikor a szűk mederbe kényszerült gondolat átcsap a bódék peremén, szivárogni kezd a hevenyészve tákolt pultokon, és egyszer csak elborítja a teret; a gondosan igazított, pipettával kimért, és szépen elboronált mondatok keverednek, összefolynak, és feloldódnak egyetlen parttalan locsogásban.
– Nézd, bazmeg a sok könyvmolyt! – hallom egyszer csak a hátam mögött. – Fenn van minden a neten, ezek meg könyveket vesznek.
Úgy látszik, itt más is olvas embert.
fotó | René Margit
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
