A Tristram Shandy-paradoxonról először egy filozófiaórán hallottam, és csak annyi maradt meg belőle, hogy valami köze van az agg Zénónhoz és az ő tapasztalattól elrugaszkodott bikkfangos gondolatkísérleteihez, melyek értelmében például Akhillész sosem érhet utol egy teknősbékát, ha olyan ostoba, hogy akár egy méternyi előnyt is ad neki. Ha jól értettem, Sterne Tristram Shandy-je is valami effélével szembesül, amikor két teljes napjába telik, hogy élete első két napjának eseményeit leírja. Olyan érzése támad, hogy sohasem érheti utol önmagát, s így bizonyos értelemben egyszerre kényszerül Akhillésznek is, meg teknősbékának is lenni. Elvégre az ember mindig gyorsabban és többet él, mint amennyit ír, s bármennyire is közelítené meg a jelen pillanatot, a közelmúltbeli benyomások sokaságának pontos rögzítése megint csak végtelenné tágítaná a szakadékot az „éppen-elmúlt” és az „éppen-bekövetkező” között.
A paradoxon a Borges által említett Tökéletes Térképre hajaz, amely, ha pontosan illeszkedne a Birodalom topográfiájához, a legmesszebbmenőkig hűségesen tükrözve annak minden négyzetcentiméterét, sohasem készülhetne el. Mindenesetre Tristram Shandy és az ő ideális szövege sokszor jutott eszembe, ha bizonyos grafomán írók jegyzeteibe lapoztam: amikor kézbevettem például Thomas Mann naplóit. Az írás térképe sohasem fogja tökéletesen lefedni a valóságot, mert az írás csupán jel: hieroglif-szerű, egyszerűsített képe a tapasztalatnak, és mégha egyszer-egyszer legyőzhetetlenül erősnek látszik is, mint Akhilleusz, akkor sem kapja el a lomhán, de megállíthatatlanul araszoló valóság-teknősbékát.Eszerint a Tristram Shandy-féle aprólékosság, ha a lehetőségekig tökéletes is, nem vezet abszolút eredményre: hieroglifa, jelkép lesz az is, legfeljebb cirkalmas, cizellált hieroglifa; gazdagon díszített iniciálé, amelyben alig lehet fölismerni, hogy végső soron a mondanivalója csak egyetlen betű.
E felismerés kétféle írói hozzáállást tesz lehetővé: a portréfestőét és a karikaturistáét. Az egyik lehetőleg úgy ábrázolna mindent, mint Albrecht Altdorfer az isszoszi csatát: megszámlálhatatlan, végtelenbe aprózódó zsoldossal érzékeltetve a küzdelem nagyságát, részletekkel hitelesítve az egészet; a másik ellenben arra törekszik, hogy megtalálja a harc lényegét kifejező kevés számú, de annál intenzívebb vonást. Ma persze leginkább csak a betűkön élő ínyencek lelik örömüket az Az isszoszi csata-féle monumentális irodalmi freskókban, amelyek a képzelet utolsó négyzetcentimétereit is gondosan lefedik; a többség megtanulta értékelni a novellát, a tárcát, a töredéket, mert az információs versenyfutásban ma leginkább a kicsi és gyors, és lehetőleg azonnal ható szellemi táplálék iránt van kereslet. Ez a minimalizmus ugyanúgy vezethet silány zsurnalizmushoz, mint mesterművekhez: a napi betűszükséglet gyors bevitele általában a szellemi tápanyagok hasonlóan gyors kiürülésével is jár. Aki ezt el akarja kerülni, módot kell találjon, hogy szavainak ne csak alakja, hanem súlya is legyen.
Alessandro Baricco divatos szerző. Különösen Olaszországban népszerű, ahol ismert médiaszemélyiség, íróiskolát vezet, könyvei pedig rendre újabb kiadásokat érnek meg. A Novecentóból még hollywoodi film is készült. Általában rövid műveket tesz közzé, száz-kétszáz lap terjedelemben. Mivel könyveit itthon is elkapkodják, a Baricco-könyvek mostanában már a külföldi megjelenés után szinte azonnal magyarul is napvilágot látnak. Minden adott tehát, hogy egy lektűr-íróra gondoljunk. Néha magam is gyanakszom. De aztán újra felütöm valamelyik könyvét, és megdöbbenek, milyen tévedhetetlen pontossággal rakja sorba a mondatait, amelyek mindegyikének előbb-utóbb súlya és jelentése lesz.
Sejtelmem sincs, mi Baricco munkamódszere. Talán először megír egy történetet, aztán elkezdi kihúzkodni belőle a fölösleget, ahogy az ember répát egyel: először egész bekezdésektől, majd mellékmondatoktól, legvégül egyes szavaktól szabadul meg. Csak a legfontosabbat hagyja érvényesülni: ami a pontos rajzolathoz elengedhetetlen. Mintha zenész-agya volna: pontosan tudja, hogy minden emberben van egy motívum, és ő azt, és csakis azt keresi. A többi érdektelen. Az alaphang nem nagy dolgokban érhető tetten, inkább apróságokban: ilyen apróságokból épülünk fel, mert a jelentősnek hitt események elporladnak, de az apró gesztusok megmaradnak bennünk. Semmi általános érvényű igazság – itt minden személyes, de a személyességnek olyan hőfokán, olyan intenzitással, ami átég hozzánk, az olvasóhoz: nem szavakról vagy bárki által elgondolható gondolatokról van szó, hanem vallomásokról. Biztos kézzel válogatja ki a napok hordalékából azokat a helyzeteket és pillanatokat, amikor az ember igazi, és az mutatkozik meg benne, amiért született. A Baricco-féle történetek csak történetek: nem visznek el nagy tanulságok lélegzetelállító ormaira, mindössze annyit tesznek, hogy jó erősen kézen fogják, és – az ő kifejezésével – „hazavezetik” az olvasót; engedik megtérni önmagához. Nem, nem is „önmagához”, csak – haza. Mindezt nem harsány spirituális körítéssel, csak az olvasás, a figyelem odaadásának gesztusa által: a szereplőkkel együtt énünknek az a része, amely azonosul, vagy inkább együtt érez velük, szintén a helyére kerül. Szól hozzánk, és mi válaszolunk. Történetei, akár a régimódi léghajók: az ember nem is érti, hogy ilyen súllyal hogyan képesek lebegni. Fog egy hétköznapi motívumot, és körülírja, elmélyíti: addig csiszolva anyagát, míg tükörré nem válik. Akkor hősei rendszerint megtalálják az utat a csak rájuk érvényes örökkévalóságba, egy csakis számukra lehetséges megérkezéshez. Történetük olvasóját pedig meglepi és nyugalommal tölti el az érzés, hogy létezik ilyen út.
illusztráció | Tianjin Diaries
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
